Integet, persze hogy integet a lehetőség, azután vagy meglátjuk az integető kezet az egyre erősödő szélben körülöttünk dülöngélő alakok között, vagy csak kapaszkodunk, amíg lehet.

A fenti mottó két művész találkozási pontjához kötődik. Mindketten kezdettől tisztán látták a lehetőségeket, látták azt a világot, ami igazán érdekelte őket, és ami sokak számára egy elkoszolódott lencse mögötti távoli kép lehet csak. Az életpályájuk kezdettől a zene köré épült, s bár Eszternél volt apróbb kitérő, a révbeérést szintén a zene hozta meg számára.

A címben jegyzett, Dr. Navracsics Judit által moderált beszélgetős este apropója és közös nevezője pedig egy olyan ritka és speciális hangszer volt, amelynek ők ketten mesterei, és a zene, amelyben használják, mindkettőjük szívügye. Az argentin tangó, és a fő hangszerévé vált bandoneon mentén születhetett meg számukra a közös munka, amellyel immár több éve turnéznak az országban, és a Budapesti Vonósoknak köszönhetően Másik János három tételes műve, a Fantáziák bandoneonra és vonószenekarra is megszólal olykor a koncertjeiken.

Az előadás folyamán többször törtem a fejem, hogy most tulajdonképpen közönségtalálkozón, vagy talkshow-n vagyok, de aztán ennek talán nem is volt jelentősége. Egy nyugodt tempójú beszélgetésnek lehettünk tanúi, mintha csak egy nagyobb nappali szobában zajlott volna az egész. Megismerhettük Vörös Eszter és Másik János szakmai pályáját, kiemelve azokat a fontosabb metszéspontokat, mint a zongorázás, a jazz szeretete, a bandoneon, amelyek aztán közös előadói est létrehozására inspirálta őket. Szóba kerültek Másik János kacskaringós komoly- és könnyűzenei tanulmányai, a pályájának kezdetén elért sikerei a jazzben, még régi filmes kollégája, Can Togay is meglepte pár mondat erejéig, emlékezve a közösen készített hat filmre, melynek János a zeneszerzője volt, majd egykori kedvenc előadómmal, Cseh Tamással folytatott közös munkája – ami nekem az egyik első fontos zenei élményem volt gyermekkoromban -, s végül érintőlegesen az underground zenében játszott szerepe. Érdekes, hogy pont ez utóbbinak köszönheti azt a hanglemezt és zenekart, ami számára a tökéletes kibontakozást, a zenei megérkezést jelentette, a Trance Balance-t.

Vörös Eszter veszprémi gyökerű művész, zenét szerető és művelő ősökkel, komolyzenei tanulmányokkal a háta mögött, s bár közgazdásznak tanult, az egyetem alatt a jazz visszairányította a megfelelő pályára. Saját magát zenészként és videósként említi leginkább, emellett riporteri, újságírói munkái is kiemelkedőek. A National Geographic magazinnál tanulta ki a szakmát, és ezen időszaknak köszönhetően elkezdett világot látni. S a világ integetett. Találkozása az argentin tangóval, és a bandoneonnal mindennek köszönhető. A bandoneon tulajdonképpen a harmonikának egy olyan változata, amely nem a testen függ, hanem ölben tartandó, ezáltal szabadabb játékot enged; mindkét oldalán gombok helyezkednek el, amik egy-egy hangot szólaltatnak meg úgy, hogy benyomva és kiengedve is más-más hang szól. Német gyökerű a hangszer, tengerészek segítségével jutott el Argentínába a XIX. század első felében, ahol aztán a helyi zene alaphangszerévé vált. A mai napig kevesen tanítják Európában, de Eszter felkutatta ezeket a művészeket, és mesterkurzusokat vett tőlük. Videósként is sikerült emlékezetest alkotnia. Mintegy hat éven keresztül készítette A Nagy Parranda – Történetek Gabriel García Márquezről című dokumentumfilmjét, melyet a családtagok és barátok elbeszélései, valamint helyi énekesek dalai alapján alkotott a kolumbiai íróról. 2019-ben készült el a filmmel, s ekkor már közös munkát folytatott Másik Jánossal, így ennek a film zenéjének a megírására már őt kérte fel. Vörös Esztert hallgatva, ahogy a pályájáról, a külföldi kalandjairól, a zene és a film iránti elhivatottságáról beszélt, a legfontosabb benyomásom az volt, hogy egyensúlyban van önmagával. Mindenféle manírtól mentesen, a lehető legtermészetesebb módon mesélt önmagáról és az alkotásairól, miközben fantasztikus dolgokat hozott létre.

Az este jellemzően beszélgetéssel telt, de azért eljátszott a két művész több dalt közösen és egyénileg is. Az elhangzott dalok javarészt a közös koncertjük gerincét alkotó szerzemények voltak, amellyel 2019-ben debütáltak. Olyan kellemes hangulatú és tempójú előadásnak lehettünk tanúi a két órában, amely ritka manapság. Hallgattam egy kicsit a Levél nővéremnek I.-ből, a Presszó soraival élve: ’Egy zongora. Jó kis hely. Egy príma nő. Egy finom nő. Így megy, ez ilyen.’

Nyakas Krisztián

Felsőörs, 2022.11.22.

 

Az immáron tizenegyedik éve megrendezett zenei- és gasztro ünnepnek sikerült olyan mélyen beágyazódni a köztudatba - mint az évi rendes találkozóhely azok számára, akik szétszóródtak Veszprémből, és itt tudnak találkozni, beszélgetni -, mint anno az Utcazene Fesztiválnak. Ráadásul a generáció is kicserélődőtt ezeken a nagyszabású szabadtéri rendezvényeken. Annak idején minden évben az UZ volt számomra, és az ezer éve nem látott barátaim számára az az alkalom, amikor találkoztunk, megbeszéltünk minden fontosat, zenét hallgattunk és mulattunk, mára az én generációm inkább átszokott a csendesebb és jobban áttekinthető Óváros téri rendezvényre, míg az UZ-t feltöltötték az ifjabbak.

Idén is igyekeztem minden egyes koncertet figyelemmel kísérni, de képtelenség mind a 30 zenekart teljes koncentrációval végighallgatni. Folyamatos impulzusok érik az embert, cimborák jönnek-mennek, mindenkivel van egy jó szavunk egymáshoz, egy-egy elkapott pillantásra fókuszálunk, hogy vajon ismerem-nem ismerem, honnan ismerem, köszönök, hogy köszönök, és közben sodor az ár magával pulttól-pultig. Igen fárasztó elfoglaltság a fesztiválozás. ?

Ami egyből feltűnt az első látogatáskor, hogy frissítettek idén a megjelenésen. Egységes, a korábbinál elegánsabb asztalok és padok fogadták a közönséget, a reklám design megújult, építettek egy V.I.P. páholyt is a színpaddal szemben, és a Városháza előtti teret, a gyermekes családoknak szánt játékkuckót is nagyon szépen berendezték nyugágyakkal, babzsákfotelekkel. Az összbenyomás fényét emelte az általános iskolások számára kiírt rajzpályázaton nyert alkotások kivetítése a Városháza és a Tűztorony falára, amitől végképp vidám színkavalkáddá változott az éjszakai belváros. Frissült a gasztro-szekció kínálata is. Ízre mindkét konyha kínálata kiváló volt, hozták az elvárt szintet. Sajttálakból, tapasokból, kürtőskalácsból sem volt hiány, mindenki ehetett kedve szerint, és egyik pult sem tátongott az ürességtől, bármikor jártam a gasztro sarok felé.

Az italkínálat is igen impozáns volt, mint minden évben. Szeretem ebben a rendezvényben, hogy 30 Balaton-felvidéki borászat portékáját kínálják, így gyakorlatilag megunhatatlan kombinációban kóstolhatók végig a jobbnál jobb borok. Én minden estére választottam magamnak 2 borászatot, annak két tételét, aztán ezt a szokásomat a harmadik naptól elfelejtettem, és „jé, ilyet még nem ittam!” alapon kóstoltam tovább a borokat. A pezsgőig, habzó borig és kézműves sörig nem jutottam el, viszont a pálinkás kisautóig igen. Ellenben volt még egy borkínáló pult, ahol a kínálat sem volt nagy, nem is voltak minden nap nyitva, de jó pár fröccsöt elfogyasztottam náluk, mert ezzel a hátrányos helyzetben élő családokat támogathattam a Rotary Club szervezésében. Kiváló ötlet a borozást összekötni a jótékonykodással, amint láttam, működött is, gyűltek szépen az adományok.

Feltűnhetett az olvasó számára, hogy mennyit bolyongtam a fesztivál területén abban a tíz napban, de nagyon nem is tudtam mást tenni, mert minden nap teltház volt. Párszor körbejártam a teret kívül is, és a parkolón kívül mindenhol fürtökben álltak az emberek, kisebb-nagyobb társaságokba verődve. Az utolsó napokra már a környékbeli éttermek teraszaira sem lehetett leülni, mert minden asztal foglalt volt. Bámulatos vonzása van a rendezvénynek és láthatóan mindenki ki van éhezve ilyenkorra már egy jó kis közösségi programra. És ez így van jól. Amit örömmel konstatáltam, hogy a 18 órás programkezdő idősávban már szinte csak helyi zenekarok játszottak, amiért jár egy külön köszönet Mészáros Zoltánnak. A felütés rögtön a Sofi & the Funktazi-é volt, amit lazán hoztak, nekik igen kézre áll az a funk-os stílus, amit játszanak. A Kanizsa- Lamm Quartet-et csak felületesen tudtam figyelni, mert beindult a „helló-de rég láttalak-mi van veled?” program, és emiatt nehéz volt koncentrálni, a Sárik Péter Trió & Falusi Mariann koncertjéből pedig körülbelül fél órát tudtam hallgatni, mert az egyébként kiváló jazzmuzsikusok valahogy nem tudták elkapni a feelinget, hogyan kellene híres magyar popslágereket jazz-ben előadni élvezhetően. A kezdő nap technikailag is a beálló nap volt, a későbbiekben minden szebben és élvezhetőbben szólt.

Nagy bánatomra a 9-i nap kimaradt nekem a Rozén, és 10-én sem értem oda Nagy Gergő és Czuczor Tamás koncertjének az elejére, de amit hallottam belőlük, az pont olyan lazán profi volt, amit már megszokhattunk tőlük. Jól áll ennek a két almádi srácnak a válogatott rock és blues klasszikus, két gitárral, énekkel, harmonikával. Ők ebben otthon vannak, évtizedek óta. A következő, a Hajdu Klára Quartet hozta elsőre nekem azt a fajta jazz-t, amiben ez a rendezvény igen erős. Adott egy kiváló képeségű és finom stílusú énekesnő, körbe véve nagyon jó jazz zenészekkel, és pár jól megírt saját szerzeménnyel, meg néhány fantáziadús standard feldolgozással, és teljes a siker. Minden évben fellép pár ilyen zenekar a Rozén, ami nívót ad a rendezvénynek. A záró koncert, a Kiss Attila Band pedig még képes volt húzni egy alsót a tizenkilencre. Olyan minőségű és stílusú műsort hoztak, ami engem Pat Metheny zenéjére emlékeztetett.

11-éncsak a Catsby-re értem oda, amiről elmondhatom, hogy profi előadás volt, bár a stílus annyira nem az én világom. A Muddy Shoes már annál inkább. És ezt a koncertet végre padon ülve hallgathattam végig. Azon túl, hogy Fekete Jenő az egyik legkiválóbb előadója a haza blues szcénának, az általuk játszott nagyvárosi és akusztikus blues-ok pont abban a stílusban mozognak, amik igen a kedvemre valók.

A 12-i kezdő koncertet a Jazz Nicholson Projecttel, érintettség okán nem tisztem megkritizálni, inkább leírom ehelyütt a belső tapasztalataimat. A backstage-ben (ami a színpad mögött zajlik, a zenészek fogadásától és ellátásától kezdve a színpadra lépésig) minden olajozottan működik. Jól bejáratott színpadtechnikai csapat dolgozik a koncerteken, gyorsak, segítőkészek és türelmesek. Másként ezt nem is lehet csinálni, ez tény, de van összehasonlítási alapom, és szerencsére itthon, ezen a téren nagyon jó dolgunk van. A napi első fellépőnek királyi élete van, mert egy óra áll rendelkezésére beszerelni, míg a nyolckor és tízkor játszó csapatoknak már csak fél órája van, de ezt is zökkenőmentesen megoldják. Az utánunk következő Red Stones kortárs és népzenei elemekkel vegyített jazz-e kicsit kimozdította a közönséget a jól megszokottból, és adott egy különös ízt a zenének a vibrafonjáték. A záró produkció pedig a Négy Hang, Négy Évszak volt, négy csodálatos női énekessel, akik könnyed műsorukkal, de professzionális előadásukkal csináltak kedvet a közönségnek a másnapi visszatéréshez.

13-a igazi veszprémi nap volt. Németh Kyra Smallchestrája melegített be minket érdekes felállásban. Pingiczer Szilárd hozta a mindent tudó zenei alapot a kőkemény dobossal, Yamaha Yánossal a háttérben (a digitálisan pontos doboz-dobos), és meglepetésvendégként meghívták Ladányiné Cz Nagy Zsófit is, aki Sofi művésznéven szerepelt az első nap programjában. Ő basszusgitáros-énekesként elég népszerű a környéken, remek kiegészítése volt a produkciónak. A veszprémi blues-tesók - a The Bluesberry Band - forrósítottak kicsit a macskakövön nyolc órától, és ebben a műsorban vélhetően senki nem csalódott. Hozták a szokott profi formájukat. A nap befejező vendége pedig a Romhányi Áron és Szendőfi Péter nevével fémjelzett Loop Doctors volt, ami azon túl, hogy a hagyományos jazz-t vegyíti a Drum’n’Bass-el, meg némi rappel, még ráadásul ezt nagyon dögösen is teszi. Romhányi Áron többszörös visszaeső a veszprémi színtereken, minden koncertjét szép számmal hallgatja közönség.

A 14-i napot a Szakáll Norbert Quartet indította, melyben szintén játszottam, így erről csak annyit írnék, hogy Norbert barátom saját instrumentális jazz szerzeményeit játszottuk, olyan kiváló kollégák kíséretében, mint Oláh Krisztián zongorista és Serei Dániel dobos. Mi remekül érzetük magunkat ismét, remélem a közönség is! Utánunk Malek Andrea lépett fel a fentebb említett tökéletes művésznő-kiváló jazzisták kombóban, érdekesen finom zenét játszva, melyben vegyül a jazz az R’n’B és a folk. A napzáró Mojo akusztikus blues zenéjét pedig Szabó Tamás harmonikás nevéhez köthetjük, akinek a neve garancia a minőségre.  15-én szintén taroltak a veszprémi zenekarok az M.C.S. Blues Band és a Soul and Emotion képviseletében, de ez az este nekem a ZAZ koncertről szólt, ami maga volt a csoda, és egy külön cikkben meg is fogok róla emlékezni!

Elértünk a szombathoz. 16-án először egy fiatal és nagyon tehetséges gitáros kezdett, Dimán Patrik, aki olyan természeteséggel hozta a Metheny-Benson féle smooth jazz-es stílust, hogy öröm volt hallgatni. Hétvége lévén itt már jelentősen megnőtt az egy négyzetméterre jutó ismerősök és barátok száma, így a nyolc órakor fellépő Mil Pasos-szal teljesen elveszítettem a kapcsolatot, ami valamennyire a napzáró Ed Philips and the Memphis Patrol-nál állt helyre. Őket nemrég hallottam, atombiztosan tudják hozni az Elvis Presley-t.

A zárónapon, 18-án még egyszer megmutattam habtestem a közönségnek, a Gyöngyhalász Latin Zenekarban, akikkel már nagyon régen együtt játszom, hiszen a latin zene birtokolja a szívem egy apró csücskét. A teret teljesen megtöltő közönség láthatóan élvezte a produkciót, aminek mi nagyon örültünk! Utánunk Kozma Orsi quartetje érkezett a már jól megszokott professzionális kísérettel, például nagybőgőn Hárs Viktorral, aki az egyik kedvenc bőgősöm itthon. Gereben Zita koncertje maradt a végére - amire szégyen-nem szégyen – már nem maradt erőm. Őt még az Emil.RuleZ!-ben hallhattuk pályája elején, és mára már a saját quintetjével járja a világot.

Köszönjük az élménycunamait a RozéFeszt szervezőinek, jövünk jövőre is!

Nyakas Krisztián

2022. 07. 20.

Úgy táncolnak a fiatalkori emlékek fejemben, hogy nagyon nehéz rendet teremtenem, és egy jól összeszedett vezérfonal mentén végigvezetni a mondanivalót, mi köti össze gyermekkorom meghatározó kultúrélményeit egy 2022-ben elhangzó Koncz Zsuzsa koncerttel, pedig a semmivel sem összetéveszthető tudati élmény kristálytisztán jelen volt már a várakozásban, s később végig a koncerten is. Szüleim elbeszélése alapján tudom, hogy amikor már tudtam kezelni a lemezjátszót, a Haszkovó lakótelepi másfél szobás lakás sokszor egész nap zengett a Fehér babák takarodójától, vagy a Levél nővéremnek-től, vagy épp a Hungarian Blues, s később a Ne szólj szám című lemezektől. Közben aztán hallgattam a Jézus Krisztus Szupersztárt és az Ördög Állarcosbálját is orrvérzésig, aztán középiskolás koromtól lassan ezen utóbbi zenék elvittek a jazz és jazz-rock irányába. A mély mondanivalójú magyar nyelvű zenék későbbi, alternatív zenei időszakát elkerültem, mert zeneileg sokszor erősen kifogásolhatónak találtam a tálalást, ráadásul a ’90-es évek elejétől egyre kevésbé éreztem szükségét a sorok közötti olvasásnak, a rejtett értelmek megírásának és felfedésének, s álmomban sem hittem volna, hogy még az én életemben visszajön a kor, amiben ismét használniuk kell ezt a tudást azoknak a művészeknek, akik nem feltétlenül a szerelmes szövegű dalok komponálásában kívánják kiteljesíteni a tehetségüket.

Egy alkotó- és előadóművésztől elvárható, hogy elköteleződése a világjobbító és humanista eszmék iránt kiállja az idők próbáját és hitbéli elköteleződése is legfeljebb aszerint változzon, hogy miképp tudja elviselhetőbbé és szerethetőbbé tenni a minket körülvevő világot mindenki számára. Hinni szeretném, hogy ez nem egy embert próbáló feladat, s alaposabban megvizsgálva a kérdést, ennek kellene a legegyszerűbben működnie. Emberek vagyunk, elvileg az evolúció csúcsán, a magunk mércéjével mérve a legintelligensebb lények a Földön, az empátia képességével felruházva, tehát minden eszközünk adott, hogy az együttérzést és a bölcsességet a legteljesebb mértékben gyakoroljuk. S mégis örök küzdelemre vagyunk kárhoztatva önző vágyainkkal szemben.

Az önfelszabadító gondolatok, és az együttérzés egyszerű és tiszta megnyilvánulásai a dalokban számomra olyan erővel bírnak, mint mikor egy fullasztó helyiségből kilépek a friss levegőre. Koncz Zsuzsa dalait, bár sokszor hallottam különböző felvételeken, mégis ennyi időnek kellett eltelnie, hogy végre élőben is hallhassam, és a fenti élmény mindvégig jelen volt. Természetesen a legújabb lemezéről is játszottak pár dalt, de a mindenki által ismert, legnagyobb slágerek nem hiányozhattak. Döbbenettel hallgattam a kisrác koromban ezerszer meghallgatott dalokat, forgattam a számban a szavakat, ugráltak a gondolataim a régi és mai idők élményei között, s a hozzájuk köthető dalszövegek értelmezése rendre döbbenetes hasonlóságot mutatott a múlt és jelenkor tekintetében. Mintha megállt volna az idő. Kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetünk, de a víz, az víz, és a dalok könyörtelenül emlékeztetnek rá, hogy a pántlikával feldíszített mentális pusztításnak a múltban és a jelenben is azonos a gyökere, és nincs mentség az elhallgatásra és elhallgattatásra.

Bízom benne, hogy a fentebb leírt élmények másokban is megjelentek a hallgatóságon belül, mert a dalok többsége vastapsot kapott, és a koncert végi ráadásokat is háromszori felállva tapsolással ünnepelte a közönség. Ritkán tapasztalok ilyesfajta feltétlen odaadást a közönség részéről, de a produkció és a több évtizedes szakmai múlt mindenképp megérdemelte az ünneplést. A művésznő elegáns volt és laza. Természetes, játékos, és hol bájos, hol kíméletlenül őszinte. A koncert végéig energikus volt és olyan produkciót nyújtott, amilyet világsztároktól szoktunk meg. Teljes harmóniában volt mindazzal, amit képvisel és számomra csak emelte a koncert hitelességét, hogy nem stúdiózenészekkel, hanem egy jól bevált stábbal dolgozik hosszú évek óta, s nem csak őket mutatta be koncert közben, hanem a hangmérnökét és a fővilágosítóját is. A zenészei a szakma legjobbjai közé tartoznak, s négyen is elegendőek voltak, hogy a legteljesebb zenei élményt adják Koncz Zsuzsa éneke mögé. A koncert a szabadság és az egymás iránti megbecsülés ünnepe volt.

Nyakas Krisztián

Felsőörs, 2021.04.05

Az alkotó ember örök kísérője a nagyvilág összes fájdalmának érzékelése, és édes terhe a feladat, hogy olyan alkotásban örökítse meg minden tapasztalását, amelyben a közönség gyönyörködhet kedvére. A Cseh Tamás-Bereményi Géza szerzőpáros dalai voltak számomra az etalon abból a melankolikus világból, ami egyszerre szippantott magába, és menekültem is előle, mert annyira tapintható volt annak a világnak minden képe, és annyira ijesztő is volt sokszor a visszaköszönő hétköznapi esendőség. Fodor Ákos zseniálisan magyarázott háromszavas verse egyszerre mutat rá a szavakban rejlő negatívumra, és a belőlük összeálló reményre, s nem véletlenül használta címének a Pannon Egyetem a Gitáros Esték sorozatában zárókoncertként meghirdetett verses, dalos estét.

Varga Richárd komoly meglepetést okozott nekem aznap este. Valahogy megragadtam azokban a fiatalkori koncertélményekben, s azt gondoltam, hogy Cseh Tamással sírba szállt az a képesség, amely megmutatta, hogy a sokszor drámai és boldogtalan emberi létezést miképp lehet könnyeden, a bohém emelkedettségben feloldani, vagy egy verses műalkotásban az égbe repíteni.

Nem ígért könnyű estét Varga Richárd. A felvezetőjében utalt ugyan a hétköznapi túlhajszoltság és információdömping folytonos feldolgozatlanságára, s az igényre, hogy néha ebből kilépjünk pár óra csönd erejéig, de ha a túlpörgetett világunk egy felhőkarcoló legfelső szintje, s az áhított nyugalom a biztos talaj a földszinten, akkor ez a koncert levitt magával minket a legcsendesebb, s egyben legsötétebb barlangba, hogy megmutassa, minden zaj ellenére, milyen magányosak is vagyunk mi emberek valójában. Persze minden vers, minden dal kiemel egy kicsit a napfényre, de a lényeg mindig az, hogy az igazi harcainkat magunknak kell megvívni legbelül. Emellett persze az együttérző szemlélet, az egymásfelé fordulás és a természettel összhangban létezés mindig sokkal könnyebbé teszi a személyes küzdelmeinket. A személyes tisztánlátásunkért mi magunk felelünk, de a boldogság, megosztva a környezetünkkel hatékonyabban működik.

A műsor első felében neves magyar költők verseire készült dalokat adott elő Richárd. Nagy László – Csönd, Nemes-Nagy Ágnes – Chansonok 1, Weöres Sándor – Örök pillanat, és Ének a határtalanról, József Attila – A számokról, és Pilinszky János – Halak a hálóban című versét hallhattuk olyan zenei kíséretben, ami tökéletesen passzolt a versekhez. Majd jött két saját vers, az In Aeternum, valamint az Ajka, melyeket a zenefolyamként feljátszott és visszaloopolt gitárjátékra mondott el a szerző. (A looper egy olyan eszköz, ami képes folytatólagosan visszajátszani egy dallamot, amit előzőleg felvettünk rá. Így egyszerre több szólamban is zenélhetünk. Ezt a technikai lehetőséget remekül alkalmazta Varga Richárd a koncerten.) Ezután következtek a saját dalok, elsősorban a legfrissebb, Otthon című lemezről.

Az utolsó két dal lett számomra a legkedvesebb, tökéletes választás volt záróakkordként. Az Így lesz könnyebb, és a Végül hazatérek szerencsére megtalálhatók a legnagyobb videómegosztó oldalon is, nagyon ajánlom meghallgatásra mindenkinek.

2022.05.24. Felsőörs

A művészetek peremvidéke, a mainstream-től távol eső alkotási kísérletezés és fiatal kortárs alkotók voltak terítéken egy hétvége erejéig Veszprémben, Holtszezon Irodalmi Fesztivál címen. Kinéztem magamnak egy olyan estét, amit kellően izgalmasnak találtam a helyszín és a résztvevők összetételét illetően, és alámerültem a helyi underground-ban. Nagyon érdekesen indult a péntek esti program a Teremben, ugyanis Fenyvesi Ottó költő és ex-lemezlovas tartott bemutatót kedvenc zenéiből. A műsorindító Sex Pistols Pretty Vacant-jét hallgatva nem volt kétséges, hogy ma este nem fogunk habos-babos Beach Boys dalokra twistelni. Aztán jöttek sorban a rég, vagy sosem hallott zenék. Igazi meglepetés volt, hogy egy Beatles klasszikust, a Helter Skelter-t a Siouxsie & the Banshees adta elő, és hogy a Ramones első dobosa Erdélyi Tamásként látta meg a napvilágot Budapesten. Punk- és rocktörténeti előadást kaptunk a punkzene New York-i gyökereitől a legjobb brit rockzenékig, kipillantva azokra a társművészetekre, melyekre hatással volt a 70-es évek lázadó kultúrája.

 

Most, amikor ezeket a sorokat írom, már javában dúl a háború Ukrajnában, ami akaratlanul eszembe juttatja a délszláv háborút is, melynek kezdetekor több vajdasági magyar művész – többek között Fenyvesi Ottó - választotta új otthonául Magyarországot. Nem éltem akkor és ott, így nem tudhatom biztosan, mi zajlik le egy, a hazájában kisebbségi etnikumhoz tartozó költő lelkében, miközben épp egy etnikai alapú háború zajlik, de ezeknek a zenéknek a szeretete így már sokkal érthetőbbé válik.

 

Szántó Áron kiállítása nem azt a hatást váltotta ki belőlem, ami a művész feltételezhető szándéka volt. A digitálisan szerkesztett figurális képei, amelyek erős társadalomkritikát hordoznak, csak egy mellékszálként voltak jelen a kiállításon, de nekem azok a képek sokkal jobban tetszettek, mint a nonfiguratív akrilképei. Én nem tudom értelmezni a random, vászonra ejtett, elfolyó festékfoltokat. Olyan jelentést képesek ezek a képek hordozni, ami szerintem csak az alkotó számára jelent bármit, mert a legintimebb alkotói érzelmek csak őt érintették meg, ezekből bármit átadni felém ilyen kifejezésmóddal képtelenség. Ellenben a számítógépes grafikái zseniálisak.

 

Ami mindezek után történt a színpadon, azt talán úgy lehet leírni a legpontosabban, hogy az estet záró két zenekar mindent megtett annak érdekében, hogy az emberi lélek legsötétebb félelmeit a hangszereiken keresztül kifejezésre juttassák. Az Entrópia Architektúra a tibeti torokéneklést, a hörgő hangon előadott metálzenével ötvözve, beleszőve egy kis ipari zenét is olyan modernkori látleletet adott a bizonytalanságát megélő, űzött emberi világról, hogy bármelyik pszichoanalitikus örömében nagyot csettintett volna a nyelvével, ha ezt hallja. Az önmagukat kénytelen-kelletlen meghatározó leírásukba valóban beleszőtték a buddhizmust, mint stílusmeghatározó filozófiát, de a torokhangon előadott mantrák érzésem szerint csakis a legijesztőbb külsővel megjelenő tanvédő istenségek mantrái lehetnek, mert érteni a szövegből semmit nem lehetett. A legutolsó zenekarra, a Vantára – bevallom férfiasan – már nem maradt szusz bennem. A program körülbelül éjfélig tartott, és este hétkor kezdődött. Úgy 11 óra magasságában éreztem azt, hogy telítődtem, így hazatoltam a biciklit. Viszont remélem, hogy a programot záró zenekarok ellátogatnak még hozzánk, mert nekifutnék még egyszer a műélvezetnek. Szeretem, ha a zenei kísérletezésnek van egy vezérfonala, ami értelmet ad minden hangnak, és ezeknél a produkcióknál, érzésem szerint ez meg van. Rég volt ilyen meglepetésekkel teli estém. És akkor arról még nem is meséltem, hogy mennyit beszélgettem Krámer Györggyel a cigarettaszünetekben!

Nyakas Krisztián

A jazz-t az átlag zenehallgató olyan művészetnek tartja, amely nem könnyen befogadható, nem populáris, épp ezért az itthoni átlagos rádiók nem is játszanak ilyen zenét, pedig ez a legszabadabban értelmezett, igazi muzsika, amit zenész kitalálhatott. A jazz maga az improvizációra épül, arra az elméletre, hogy a hangszerek nem csak azt a célt szolgálják, hogy a megírt dallamokat szigorúan, kotta szerint kell eljátszani. Hosszú utat tett meg a törzsi, ritmushangszereken játszott és énekelt afrikai etno-zene a modális jazz-ig, de elég volt neki erre 100 év. Kellett hozzá persze az Európából Amerikába vándorolt népek folkzenéje és hangrendszere éppúgy, mint az amerikai feketék jellegzetes poliritmikus, válaszolgatós zenéje, mely stílusjegyekből aztán kialakult az offbeat-es, blue note-os előadásmód. A jazz-es lüktetésben a hangsúlyok kicsit eltolódnak és a hangok között is kialakulnak olyan csúszkálós átmenetek, amik kicsit megzavarják a tisztán dúr, vagy moll hangnemhez szokott európai fület. Olyan új stílus jött létre, ami ugyan használja a klasszikus európai zene hangrendszerét, és harmóniáit, de a feje tetejére állítja azokat. Összegezve a kultúrák egymásra hatásának nincs híresebb és nemesebb példája, mint a jazz kialakulása.

Mindezekről, s a jazz történetének erről az igen intenzív 100 évéről kaphattunk egy minden részletre kiterjedő és igényes, zenei idézetekkel teletűzdelt előadást Kovács Attila, veszprémi zongoraművész, komponista és jazz-zenésztől. Elindultunk hát a történetmesélésben behurcolt afrikai emberektől, akiknek, ha a hangszerét is elvették, kénytelenek voltak a fehér ember hangszerét kézbe venni, s eljutottunk a törzsi zenétől a munkadalokon, blues-okon, spirituálékon és gospeleken át először a ragtime-ig a század tízes éveire, mely még nem volt improvizációs zene, majd a 1920-tól a jazz-ig. A ragtime még az európai kultúrát is megfertőzte, s erre példaként Debussy-t hozta fel Attila az előadáson, akitől játszott is egy zenei idézetet. Az 1910-es évek New Orleans-i jazz kezdete, a dixieland időszaka is volt. Az évente megrendezett jazz fesztiválok rendszeres utcai fellépői a marching bandák, a menetzenét játszó zenekarok voltak, melyek fúvósai kollektíven improvizáltak a zenei alapra. Ez a dixieland kialakulásának időszaka. Mindeközben Jenkins megyében, Georgia államban tömegével tanították az elárvult fekete gyerekeket zenére is. Ez volt a klasszikus jazz létrejöttének nagy kora, Louis Armstronggal, Ella Fitzgeralddal, még jócskán blues gyökerekkel, de ez a zenei világ eljutott New York-ig, Chicago-ig, megfertőzte egész Amerikát, George Gershwin-t is magát, aki jócskán merített ebből a műfajból.

Jazz age-nek, jazzkorszaknak hívjuk ezt az időszakot, amelyre a nagyzenekari hangzás és a jump blues zenekarok (kislétszámú blues zenekarok) megjelenése egyaránt jellemzők. Megjelenik a boogie-woogie. Duke Ellington, Glenn Miller elég ismert nevek ebből a korából a jazz-nek. Miközben hallgatjuk Kovács Attila minden részletre kiterjedő, zeneszámokkal megtűzdelt előadását, szinte látjuk magunk előtt azt a kort, érezzük azoknak a zenéknek a lüktetését, az éjszakai szórakozóhelyek hangulatát, ahol ez a műfaj kinőtte magát. Attila úgy szövi egymásba a jazz nagy korszakainak történeteit, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Pillanatok alatt eljutottunk a swing korszakig, ami már a második nagy időszaka a jazz-nek, és az 1930-1940 közötti időt öleli fel. Központja New York, műfajában pedig összeszedettebb, riff-alapú, kevesebb improvizációval, és megkomponáltabb zenei részekkel rendelkezik. Erősen hat rá a kor tánczenei világa. S ebben a korban születnek az úgynevezett jazz standard-ek is, melyek ma már minden jazz-t játszó zenésznek az alaprepertoárjában szerepelnek. A kor jazz zenéje tehát közelít a mindenki által befogadhatóbb tánczenéhez, de mindeközben minőségéből semmit nem veszít. Hallhatunk is pár példát hirtelen Erroll Garnertől, Duke Ellingtontól, Cole Portertől Kovács Attila interpretálásában.

A jazz klasszikus időszakának itt vége. Megjelenik a modern jazz, a bebop. Ez már egy sokkal individuálisabb világ. Kisebb zenekarokkal, több egyéni improvizációs lehetőséggel. Kitárul a világ, kevésbé foglalkoznak a zenészek a közönség ízlésével, és többet az egyéni megvalósításukkal, tehetségük és tudásuk kibontakoztatásával. Virtuóz, gyors, igazán művészi zene ez. Charlie Parker, John Coltrane, Coleman Hawkins, Max Roach, Teddy Wilson nevét említi Attila, mint kiemelkedő előadókat. Egyedi hangzású, kiegészítő hangokkal teli harmóniamenetekre végzett végnélküli hangszeres improvizációk kora ez. Példaként Coltrane Giant Steps-e hangzik el, majd az este folyamán az egyetlen Kovács szerzemény, amely egy négy harmóniára épülő improvizáció, melynek J.S. Bach az ihletője, s a harmóniák azonosak a mű címével: B-A-C-H.

Mivel ennek a kornak a jazz-e nem igazán népszerű, óhatatlanul megérett az újjászületésre. Miles Davis ekkoriban lép a színre és válik a jazz egyik legmeghatározóbb stílusformálójává. Az ő stílusa a cool. Hűvösebb, lazább, megfontoltabb zene születik, gyakran nem megszokott hangszerelési megoldásokkal (például zongora helyett fúvósokkal). Ebben az időben alakul ki a modális jazz is, George Russel-nek köszönhetően, az aranykor, az 50-es évek végén pedig Dave Brubeck nevéhez köthető, akinek leghíresebb darabját, a Take Five-ot Attila el is zongorázta.

Zseniális zenék voltak ezek már akkoriban, de a közönség valahogy még ezt sem emésztette olyan könnyen. S erre jött a bebop, a gospel és a soul keverékéből kialakult hardbop, szintén Miles Davis nevével fémjelezve. Majd a bebop, a harbop és a modális jazz fúziójával a postbop. Charlie Parker, Bill Evans, Wayne Shorter, Herbie Hancock világa ez már, de Davis mindvégig jelen van. Két híres Hancock szerzemény meg is szólal, a Watermelone Man és a Cantaloupe Iseland.

Az este utolsó jazztörténeti szakasza a fúziós jazz-ről szólt. A jazz swing-es lüktetése itt már eltűnik. Profin kidolgozott groove-ok, nagyívű improvizációk jellemzik ezt a kevert stílust és olyan művészek neve fűződik ehhez a korhoz, mint a már korábban említett Herbie Hancock, aztán Joe Zawinul, Chick Corea és Billy Cobham. Említést tett még Kovács Attila a freejazz-ről, ami már tényleg egy nehezen emészthető vállfaja a jazz-nek, valamint a latin jazz-ről is, amiben a latin zenei világ nagyon hangsúlyosan megmaradt. Az előadás végén kaptunk egy kis ízelítőt még Cobham és Zawinul egy-egy szerzeményéből, egy latin klasszikusból, a The Girl From Ipanema-ból, majd kaptunk még két ráadást jutalmul a visszatapsért. Nagyon tanulságos, és nagyon sűrű este volt. Ha így tanítanák középiskolában a jazz történetét, több rajongója lenne a műfajnak.

Nyakas Krisztián

1769-ben ismerkedtem meg Búzás Csabával…-kezdhetném a szokásos módon a felvezetőmet, de ha nem akarom elviccelni a dolgot rögtön az elején, akkor valóban el kell gondolkodnom azon, milyen régóta zenélünk együtt Veszprémben. Nem emlékszem már, miért pont engem talált meg a Gyöngyhalász Latin Zenekar megürült basszista pozíciójára, de tény, hogy az új kihívástól most is – mint már annyiszor – vérszemet kaptam, és igent mondtam. Sokéves aknamunkájának köszönhetően ma már nagybőgőzöm a zenekarban, de ez eleinte nem volt egyértelmű.

Az első benyomásom Csabáról, mint emberről és zenészről az volt, hogy ő egy amolyan folkzene gyűjtő csodabogár, aki valószínűleg rengeteg írott kazettával rendelkezik, amiket állandóan hallgat, rendszerez, elemez és tanul, valamint minden pénzét utazásra és műgyűjtésre költi olyan helyeken, ahol mások legfeljebb a homokos tengerpartot és a koktélokat ismerik. Hogy mennyire nem tévedtem egy betűt sem, az nem sokkal később vált világossá. Első látogatásom alkalmával a legszembeötlőbb a fali polcokon sorakozó rengeteg kazetta, valamint a lakás összes szabad felületén és zeg-zugaiban található, megnevezhetetlen csörgő, zengő, sípoló hangszer volt, amelyek egy részének a mai napig nem jegyeztem meg a nevét, de mentségemül felhoznám, hogy kettőnk közül ő a szerelmese a latin-amerikai hangszereknek. Én csak a lelkes és támogató nagybőgős vagyok.

Csaba egyéniségét színesíti, hogy magyar népzenét is játszik nagybőgőn a Szentgáli Bandában. Ez ehelyütt azért fontos információ, mert kísérletezik magyar népdalok feldolgozásával, latin zenei köntösben. A projekt neve Búzás Banda, érdemes lesz erre a csapatra is odafigyelni a jövőben.

A rendszerváltás idején hazánkban megjelenő andoki indiánok révén ismerkedett akkoriban mindenki a latin-amerikai zenével. Csabát magával ragadta ez a muzsika, tanult is tőlük zenélni, majd a Los Andinos-ban bővítette a tudását. Utcazenélés argentin indiánokkal, egy kis örömzene Bécsben, chilei zenészekkel, majd pár év gyűjtőmunka, kolumbiai, Karib-térségi, spanyol, venezuelai zenék tanulmányozása, és miután 1999-ben hazatért Veszprémbe, megalakította a Gyöngyhalász Latin Zenekart.

Hatalmas repertoár az övé. És ezekben a zenékben az a zseniális, hogy egyedül játszva is ugyanúgy élvezhető, mint nagylétszámú zenekarral. A címben említett koncerten is egyedül lépett fel, gitárral, harmonikával, pánsípokkal, és minden dalhoz fűzött egy kis mesét. Miniatűr tájékoztatóit figyelve hamar rájön az ember, hogy bújtatott tanítással van dolgunk, kis fejtágítóval, hogy a hallgató kicsit közelebb kerülhessen ezekhez a valójában számunkra tájidegen dalokhoz, a messzi-távoli kultúrához, a furcsa harmóniákhoz, hangszerekhez. És működik. Volt tapasztalatom Csabi háta mögül figyelni a közönséget több alkalommal, és szembeötlő az életkorbeli sokszínűség mellett, hogy az első pár dallal meg tudja fogni a plénum figyelmét, és képes az érdeklődését fenntartani a koncert végéig. Az élő zene hatását pedig képes tovább növelni az autentikus öltözékkel, színpaddíszítő elemekkel, különböző ezerszínű drapériákkal, és olyan hangszerek szétpakolásával a színpadon, amik csak díszletként szolgálnak. Teljes show-t képes csinálni egyedül is, igazi átéléssel.

Az egyetemi koncertjén sorrendben hallhattunk dalt Teneriféről, Peru Amazonas-i vidékéről, hallhattunk venezuelai joropo-t, egy dalt Bolíviából, brazil samba-t spanyolul és magyarul, bolíviai dalt, amiről megtudtuk, hogy ha többtagú a zenekar, akkor kettészedett pánsíppal játsszák a dallamot úgy, hogy az egyik hangot az egyik zenész fújja, a következőt meg a másik (így azért nem könnyű egy dallamot elfújni), kubai cha-cha-cha-t, mexicoi mariachi-dalt, egy Sting szerzeményt Mercedes Sosa feldolgozásában, ami Fragilidad (Fragile) volt, chilei dal-t, spanyol rumba-flamenca-t, végül a Maria Isabel-t.

A koncertélményt még az sem tudta elrontani, hogy közönség nélkül volt kénytelen megszervezni az egyetem, de a tömeg tombolását a jelen lévő stáb kitűnően hozta. Bízzunk a legjobbakban, hogy mielőbb élvezhetjük a latin zenét élő koncerten is Búzás Csaba és a Gyöngyhalász Latin Zenekar előadásában!

Nyakas Krisztián

Lehet, hogy ezzel most befürdök. Nálam csak pár évvel hamarabb kezdték meg a zenélést a Pál Utcai Fiúk tagjai, tehát akár kortársaknak is hívhatnám őket, de az a fajta zene, amit játszanak, nagyon távol állt akkor tőlem. Pedig - leegyszerűsítve – rockzenét játszanak. És mégis. Mégis valahogy azt éreztem, hogy egy jól behatárolható zenei csoport, melynek része volt a PUF is, engem nem tudott megszólítani. A kortársaim nem is nagyon értették, hogy miért a távolságtartás, és én sem tudtam használhatóbb választ adni annál, hogy nem tetszik a zene. Pontosabban nem tetszik a játék. Nekem az volt a benyomásom, hogy ezek az alterock bandák valahogy teljesen másképp játszanak, mint ami nekem bejön. Van remek szöveg, viszonylag jó zenei ötletek, lendület, és lelkesedés, de megszólalásában ez nekem inkább punk volt. Hallgatom a PUF dalait most is a neten, ahogy ezt írom, és teljesen átérzem a lendületét, az energiáját Lecsó (Leskovics Gábor) előadásának, de ő sem az a kimondott énekes alkat, ahogy a kortársai sem, akik a fronton álltak. Most, hogy írhatok koncertkritikákat a Séd magazinnak, kiléptem a komfortzónámból, és tavaly meghallgattam a Müller Péter Sziámit is az egyetemen, de ismét megállapítottam, hogy amekkora érzéke az irodalomhoz, költészethez, színpadhoz van, akkora sosem lett az énekléshez, és ez szerintem legalább annyira fontos kérdés, ha az előadó történetesen énekesként jelenik meg egy zenekar frontján.

Mindezzel együtt nagyon jó szívvel emlékezem vissza a rendszerváltás kori klubéletre, és az Enyhe Fintor Klubra, mert évekig ott éltünk, az volt a találkozási pont, és a kor menő zenekarai mind játszottak ott. A Pál Utcai Fiúkat is meghallgattam többször az elmúlt három évtizedben, és mindig az volt az érzésem, hogy értem a közönséget. Értem a zenekart is, értem, miért sikeresek. Mert akkor és ott olyan vadak, szókimondók és lendületesek tudtak lenni, amire nagy szükség volt. Bármennyire nem az én világom volt, a lendület, amivel játszottak, átjött, és hiteles volt most is. Több dalt is tudtam velük együtt énekelni, és szerethető volt a koncert, de a mai magyar zenei szcéna tele van a Pál Utcai Fiúknál sokkal jobban muzsikáló csapatokkal, akiknek nem sikerül ekkora karriert befutni. Jókor voltak jó helyen, és ez sokat számított a rendszerváltás idején.

Mint már annyiszor, most is igyekeztem felülbírálni fiatalkori önmagam. Elmentem és meghallgattam, majd napokig töprengtem, mit is írhatnék, ami hiteles tőlem. Így sikerült. De szólnom kell még pár szót a koncertről is, részleteiben. Kellő lendülettel vitték végig a bulit, volt íve, és elnézve a rajongótábort, nem okoztak csalódást senkinek. Lecsó nem győzött hálálkodni a közönségnek, és a jó sorsnak, hogy végre színpadra állhattak, bár a szédült művészemberi allűr, amivel az összes konfját megkoronázta, kissé esetlenné tette a kommunikációt a közönséggel. Vicces volt, ahogy azt latolgatta, hogy vajon ki lehet az az ember, aki kibeszél belőle, aki belebonyolódik a saját gondolataiba. Játék ez, kérem, színház. Végigmosolyogtam a bulit, mert egy igazán összeérett bandát hallhattunk, s bár néha elvitte őket a lendület a zúzás irányába, alapvetően egy jól összerakott produkciónak voltam tanúja. Minden hangszeres pozíción elég erős a zenekar, így még az sem volt igazán feltűnő, hogy a járvány miatt ők sem mostanában álltak színpadon. Köszönöm, hogy kaphattam ismét egy olyan élményt, amire nem számítottam.

Nyakas Krisztián

Az idei Rozé, Rizling és Jazz Napokat az tette igazán különlegessé, hogy úgy áhítottuk már, mint az eltévedt vándor az oázist a sivatagban. A végsőkig reménykedett mindenki a megvalósításban, aki rajongója ennek a gasztro- és zenei fesztiválnak, pedig a járvány, és a vele járó törvénykezési környezet egyáltalán nem tette egyértelművé a lehetőséget a megrendezésére. Komoly fejtörést okozhatott a rendezőknek is a rendezvény átszervezése, új időpontra helyezése és újratárgyalása a résztvevőkkel. Mindemellett az a pár alkalom, amikor az időjárás nem kedvezett a programok megtartásának, már csak apró veszteségnek volt elkönyvelhető.

Igyekeztem a lehető legtöbbször ellátogatni az Óváros térre. Természetesen szabadságot idén sem sikerült rezerválnom erre a hétre, de „az acélos szervezetem mindent kibír” jelszavával felvértezve indultam neki a programoknak, és úgy döntöttem, hogy matematikai alapokra helyezem a munka-pihenés-szórakozás totális egyensúlytalanságát: majd alszom a jövő héten, aztán átlagot vonok. (Naná, hogy a következő héten pedig az Utcazene gasztrofeszt következett, de a végletekig bővíthető időmennyiségből úgyis kellő méretű átlagot lehet vonni. Meg aztán én csak azt a statisztikai eredményt hiszem el, amit én alkotok magamnak. Ezt a példányt a magazinból pedig nem adom kölcsön a főnökömnek.)

A fesztivált a mindenkori minőségében élvezhettük végig. A kapuban természetesen pisztolyos lázméréssel vártak minket, de ettől eltekintve semmi nem utalt arra, hogy kissé megváltozott a világ az elmúlt fél évben. Egyvalaki mégis hiányzott: nekem, és a barátaim egy részének Keresztes János volt A narrátora a rendezvénynek. Ismertük és szerettük az orgánumát, az érdekes hangsúlyait, amikkel nyomatékosította mondandójában a lényeget. János szerethető személyiség, Bence barátom még parodizálni is remekül tudja. A konferanszt ki nem hagytuk volna két előadás között.

Jól megszokott ízek, illatok, isteni borok, s mintha az árak sem változtak volna, vagy csak alig észrevehetően. Barátok, régiek, újak, régen látottak, napiak. Olyan fórum ez a városban, ahol tíz napra összeverődhetünk, minőségi borokra lökhetünk némi étket, ami sokkal jobb minőségű, mint egy bazári sütödésnél, és egy színpadon végighallgathatjuk a minőségibb hazai pop-jazz-funk szcéna hosszanti metszetét a veszprémi, klasszikus jazz-t játszó Swing-Swingtől egészen a legpörgősebb funk-ot játszó Romhányi Áron-Szakonyi Milán páros zenekaráig.

Nem vehettem részt minden napjában a rendezvénynek, ezért csak kiragadni tudok egy-két produkciót. A második napon elsőként a veszprémi-balatonalmádi párost, Nagy Gergőt és Czuczor Tamást hallgattam meg. Kedvelem azokat a klasszikus blues-okat, amiket játszottak, stílushű előadást kaptunk, és a néhol egy, néhol két gitár kísért, szájharmonikával színezett program Tamás kellemes, whiskey ízű hangjával nekem elhallgatható órákig. S bár eleredt az eső, a kitartóbb rajongókat ez nem tántorította el. Az időjárás miatt csak kevesen látogattak el a térre, de ők végig ottmaradtak. Az utánuk következő két előadó koncertjét elmosta az eső, de talán majd jövőre bepótolhatják a koncertet. A keddi napon Kiss Flóra énekes és Tóth Mátyás gitáros duóját lestem meg először. Hallhatóan két képzett jazz muzsikus talált egymásra, de ez olyan jól sikerült, hogy valami egészen éteri muzsikát kaphattunk. Flóra hangjának enyhe fátyolosságához tartozik egy érezhetően nagyon könnyed dallamkezelés, ami annyira játékos, hogy túlmutat a betanulhatón, és ez az ösztönös játékosság ugyanúgy jelen volt Mátyás gitárjátékában is. Süt róluk, hogy szárnyalnak muzsikálás közben. Az este záró koncertje Gájer Bálinté volt. Kíváncsi voltam, mennyire fog lenyűgözni a Sinatra-jelenség hazai képviselője. Nos, túl azon, hogy igen meggyőzően énekel, tökéletesen hozza ezt a tipikus amerikai jazz-énekes formát, amit a fent említett iskolaalapítón kívül még Michael Buble, vagy Mario Biondi is olyan szívdöglesztően tud alakítani. (Él New Yorkban még egy nagy forma, Peter Cincotti néven, de őrá tudnék egy egész cikket áldozni. Érdemes rákeresni a videomegosztó csatornákon.) Szóval Gájer Bálintban még a legnagyobb rosszindulattal sem tudtam volna felfedezni semmi művit, tökéletes és ütős produkciót hozott.

A szerdai napot a már fent említett veszprémi Swing-Swing kezdte. Mivel van szerencsém a zenekar munkamódszereit belülről ismerni, itt és most végre leírhatom, mennyire lenyűgöz az az odaadó, minden részletre kiterjedő munka, amit a dalok kiválasztásának, áthangszerelésének szentelnek. Nem csak klasszikus jazz darabokat játszanak ugyanis, hanem menő popdalokat is feldolgoznak a ’60-as évektől napjainkig, klasszikus jazz felállásban (bár itt két zongorista is muzsikál, ügyelnek arra, hogy a két azonos hangszer játéka ne üsse egymást), három női és egy férfi énekessel, két szaxofonnal, egy klarinéttal és legújabban egy gitárossal kiegészülve. A befektetett munka és a rendszeres próbák bizony hallhatók is a produkción, kiváló koncertet adtak. A Hajdú Klára Quartet elhozta azt a produkciót, ami elvárható egy olyan magyar zenekartól, akikről tudni lehet, hogy bárhol a világban megállnák a helyüket. A művésznő végigkoncertezte a fél világot, dalszerzőként is jegyez egy dalt Szakonyi Milánnal, amely A Dal 2019-ben is sikerrel szerepelt, és 12 éve alapította a saját zenekarát. Többségében angolul énekelt, saját szerzeményeket, de belefért a repertoárba egy Queen szerzemény is, sőt egy olyan saját dal, amit magyarul énekelt. Kis habkönnyű nyári sláger volt, de megállapítottuk a párommal, hogy nagyon jól áll neki, amikor magyarul énekel! A zenészei válogatottan jó muzsikusok; bennem a hihetetlen vékonykezű és hosszú ujjú bőgős könnyed játéka és a dobos nagyon egyedi verőtartása és játékstílusa maradt meg érdekes emlékként. A napot a Garami Funky Staff zárta, Garami Gábor rádiós műsorvezetővel és zenekarvezetővel a dobok mögött, valamint a helyi kötődésű basszusgitár kiválósággal, Temesi Bercivel. A műsoruk főleg funky slágerekből áll a dalokat úgy megválogatva, hogy ne lehessen megállni tánc nélkül a hallgatásukat. Így is történt, minden talpalatnyi helyen mozogtak az emberek, ők pedig minden létező hangot eljátszottak.

21-én, pénteken csak a Romhányi Áron és Szakonyi Milán közös koncertjére értünk oda. Ez megint egy olyan lehengerlő zenei élmény volt, mint előző este a Garamiék. Áron a United zongorista zeneszerzője - itt rapelt is - Milán pedig egy frissen felfedezett énekes reménység, jelenleg a Balázs Elemér Group frontembere. A szombatunkat a Dórika és a Rombolókkal indítottuk. Nem szenteltem osztatlan figyelmet a koncertnek, azonban feltűnt a kellemes popzene közepette feltűnő fuvolahang. Sikerült Behumi Dórinak egy olyan plusz színt adni ehhez a muzsikához, hogy néha felkaptam a fejem, hogy nem Syriust hallok-e? Vicces volt, mert persze nem azt hallottam, de az érzet néha megjelent.

A Tóth Vera Quartet nekem egy nagy csoda és nagy talány. Talán ha két koncertjükön voltam eddig, de kezdem érteni, hogy a Vera valószínűleg érzelmi alapon választ zenésztársakat. A beatbox-os Molnár Tibor az ex-sógora, a zongorista Bérces Viktor régóta kíséri és nagyon nagy barátságban vannak, a hegedűs Duka Lászlóval pedig volt szerencsém a minap találkozni, és világi nagy fazon. Nem csoda, hogy ilyen emberek könnyen egymásra találnak. Tehát beatbox-zongora-hegedű kísérettel jött Vera hozzánk játszani, és gondolhatnánk, hogy valami hibázik, de nem. Viktor stabilan és virtuózan hozza a kíséretet, a beatbox úgy szól, mintha egy komplett ritmusszekció játszana alá, a hegedű pedig gyönyörűen díszít, vagy épp virtuózan szólózik, s mindehhez már csak a művésznő mindenen áthatoló hangja és felszabadult előadói stílusa kell, hogy elvarázsolja a közönséget. S lőn. Elvarázsolódtunk.

A búcsúnap a veszprémieké volt. Talán tavaly is, ha jól emlékszem. Tulajdonképpen szép zárása ez a fesztiválnak, helyi művészekkel szórakoztatni a nagyérdeműt. Aznap a Soul and Emotion-re értünk oda, akik stabilan hozták a tőlük elvárt funky és soul slágereket. Erre a zenére lehet táncolni hajnalig, ha ők is bíják. A záróesemény pedig a The Bluesberry Band volt, akik szintén nem okoztak csalódást a rajongóiknak. Ők már évek óta olyan minőségben szólalnak meg, hogy méltán járnak ki a Gronau Jazz Fest-re is, mert a produkció bárhol megállja a helyét.

Kiváló hét volt, és bízunk benne, hogy a következő évben ennél zökkenőmentesebben fog ez alakulni.

Nyakas Krisztián

 

Néha elegendő egy hosszabb beszélgetés egy cimborával a régmúltról, hogy kiderüljön magunk számára, mennyi élményünk volt a múltban, melyek emlékezetünk poros szekreterének évek óta zárva tartott fiókjában várnak, hogy rájuk süssön a nap. Azon túl, hogy a szüleink barátok voltak, s az általános iskolát is együtt nyűttük, kiderült, hogy valaha koncerteztünk is együtt Sindelfingenben, a győri úttörőház tánccsoportja kísérőjeként. Barta János klarinéton, Koncz Gergely brácsán, én pedig bőgőn. Az én népzenészi pályám itt, s még egy jászberényi népzenei tábor után véget ért, de Gergő elszántabb és személyesen érintettebb is volt nálam.

A kezdetek egy ’88-as házibulira vezethetők vissza a Muzsikás és a Tükrös zenekar zenészeinek részvételével, ahova Gergő még a szüleivel érkezett, majd a történet Fekete Antal „Puma” mentorálásával a ’90-es jászberényi táborban folytatódott, s a végső lökést egy 1990 októberi pécsi koncert adta, ahol a Magyarpalatkai Banda a színpad mögötti lépcsőházban olyat zenélt csak úgy, a maga örömére, hogy felrobbant a ház. Gergő leírása szerint akkor ez volt a magyar népzene Led Zeppelinje. Ezt az örömzenét hallva eldőlt a művészi irány, és ennek egy letisztult, minden ízében autentikus eredményét halhatjuk a most megjelent Magyarpalatka című lemezen. Koncz Gergő 1993-tól aztán pályára állt a felvidéki Lakatos Róbert és zenekarával, majd a Tükrös zenekarral. Brácsásként indult, ez a hangszer lett a szerelem, de idővel nem tudta leplezni prímási adottságait sem, így egyenes út vezetett a közreműködéséhez számos hazai népzenei lemezen és megannyi itthoni és nemzetközi koncerten, táncházban. A mezőségi zenék gyűjtése és tanulása életformájává vált, s ars poetica-ja szerint – „bár nem vagyunk eredetiek, csak tanítványok”, törekedni kell a legautentikusabb előadásukra.

Az október 17-ére meghirdetett szentgáli koncert idején programom volt, viszont megtudtam, hogy lesz Szombathelyen is egy táncházzal egybekötött koncertjük nemsokára, így elmentem és meghallgattam azt. Gergőt egykori mestere, Fekete Antal „Puma”, Árendás Péter (aki az épp beteg Liber Endrét helyettesítette), és Havasréti Pál kísérték. Gergő mesélt. Először élőszóban az egykori magyarpalatkai zenészekről, akiket számos kazettáról, majd élőben is hallhatott; a küldetésről, amit felvállaltak közösen, hogy az utókornak újrajátsszanak közismert mezőségi dallamokat a lehető legeredetibb változatban; majd mesélt zenében is. Ugyanis amikor megszólaltak a dallamok a hangszerén, akkor olyan érzésem volt, mintha énekelne. A dallamindításaiban ugyanazok az érzelmek jelentek meg, amiket a verssorok hangulata is áraszt magából. Úgy billentek a dallamok, ahogy a szöveg megkívánja, ott tört meg egy-egy dallam, ahol a versben is, és mosolygott az egész előadás. Ahogy egyébként a muzsikusok is, amit öröm volt nézni. Ez a stílus, ez a játék telis-tele van díszítéssel. Apró kis szekundokat villant le, s föl, telerajzolja a dallamot alig észrevehető színes hangokkal. Olyan hatása van, mint amikor a virágmezőt meglepik a pillangók és nincs két egyszerre nyíló és csukódó lepkeszárny a látóhatáron belül. A kíséret pedig, amit a két brácsa és a bőgő adott, úgy követte a dallamot, mintha a prímás meghosszabbított kezei játszottak volna. Tökéletes a zenészek közötti harmónia. Minden ritmus a helyén, és mindenki csak annyit játszik, amennyit a kíséret igényel.

Elbeszélése szerint a régi felvételeket hallgatva máig felfedez olyan díszítést, amit még nem hallott ki eddig. Találkozásunk alkalmával lelkesen mesélt a tanulási időszakról, a személyes erdélyi látogatásokról, s hogy miként alakult ennek a tájegységnek a muzsikája az elmúlt évtizedekben.

A lemezen és a koncerten ugyanazok a zeneművek szólaltak meg, azonos sorrendben. Az első tétel, melynek címe Viszlek magammal, rögtön rejt némi trükköt magában, mivel nem a szokásos tételek követik egymást. Egy eredeti palatkai felvételen Kodoba Ignác játszotta egy lagziban pontosan ebben a sorrendben a dalokat: szökőssel kezd, amiben a két kontrás ellenhúz egymásnak. Régebben az egy kontrás düvőt játszott, nem volt esztam, itt viszont a két kontrás ezzel a szép párhuzammal oldja meg ezt a lüktetést. Majd sűrű csárdás, keserves, sűrű magyar, ritka magyar, és korcsos volt a sorrend. A második tétel ’Egy pár’ címmel egy 7/8-os lüktetésű lassú párossal (lassú cigány tánc, vagy akasztós) indít. Érdekes ritmikájú tánc ez. Minden versszak végén, amikor a párok fordulnak, két rövidebb ütem következik, amivel kissé megtörik ugyan a zene lüktetése, de a funkcióján túl változatossá is teszi az előadást. Az akasztós után ritka csárdás következik, amiben szintén érezhető egy kis ritmikai billenés, amit csodálatos módon mindhárom kísérőhangszer tökéletes pontosággal ugyanúgy játszik. Majd szökős következik, és a végén a sűrű csárdás. A harmadik tételben a palatkai katonakísérőt adják elő összefűzve két hasonló dallamú lassú tánccal. Ennek címe: Emlékezünk.

A lemezről még egy érdekességet elmesélt Gergő. Glaser Péter, a felvétel készítője úgy gondolta, hogy a legjobb hely, ahol feljátszhatnák a lemez anyagát, egy kétoldalt zárt, és kétoldalt nyitott helyiség lenne. Nos, Gergő pajtája pont ilyen. Ennél autentikusabb helyszínen nem is készülhetett volna az anyag. Egyben feljátszottak mindent, így a dalok úgy szólnak a lemezen is, ahogy élőben. Sokadjára hallgatva is csodálatos.

A Magyarpalatka című lemez muzsikusai:

Koncz Gergely – hegedű,

Fekete Antal „Puma” – kontra,

Liber Endre – kontra,

Havasréti Pál – bőgő.

Nyakas Krisztián írása

Ha van komoly tanulsága annak az estének, akkor az az, hogy a relativitáselméletet a popzenére is lehet alkalmazni. Amikor kijött a rádiókban A legnagyobb hős, a csapból is ez folyt egy időben, és mivel a refrén – ahogy annak lenni kell – nagyon fülbemászó, mást nem is jegyeztem meg belőle. Csak még annyit, hogy sikítófrászt kapok tőle a 30. meghallgatás után.

Az én progresszív zenén és házi barackpálinkán acélosodott gyomromon emésztetlenül siklik át az a fajta popzene, amit ez a dal is képviselt, első hallásra. Nos, eltelt jó sok év, és én túl vagyok életem első Honeybeast koncertjén. Einstein elmélete pedig úgy jön a képbe, hogy a koncert szövedékében elhelyezett ikonikus dalt sikerült a szövegre is koncentrálva végighallgatnom, így megállapíthattam, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen a helyzet és a zenei közeg, amiben elhangzik egy dal. (Közbevetőleg érdemes megjegyeznem, hogy lehetett érteni a dalok szövegét, ami egyrészt dicséri a hangmérnök munkáját, másrészt olyan, mint a fehér holló. Ezt ritkán sikerül megvalósítani hazai koncerteken.)

Adott tehát egy merőben új tapasztalás, aminek segítségével ismét sikerült egy előítéletet kiráznom a cipőmből, hogy ne nyomja a talpam. A pontos koncertkezdésre nagyon ügyelt a csapat. A felvezető zenék is remekül lettek kiválasztva, a színpadkép egy igazán profi csapatmunkát vetített elő, és amikor végre kijött a Honeybeast a színpadra, és belecsaptak az első dalba, érezni lehetett, hogy a közönséget megvették előre. Volt valami a levegőben. A rajongók vastapssal fogadták őket, ami még engem is tapsolásra késztetett. Hihetetlen...

Érezhetően határozott koncepcióval érkezett a zenekar. Energikusan indítottak az első dallal, mely a legfrissebb lemezről, az Ego-ról érkezett, Csakazértis címmel. Rögtön kiderült, hogy a koncert legerősebb bástyája a dobos, Kovács Tamás lesz, ami persze normális, de ezen a koncerten kitüntetett szerepet kapott. Valahogy a megszólalásában is sikerült nyomatékosítania a hangmérnöknek, hogy a buli ott kezdődik, ahol ő elindul. Érdekes és nagyon pozitív tapasztalás volt. Sajnos viszont a basszusgitár beleolvadt a hangképbe, bárhol is helyezkedtem el a nézőtéren. Ennek a hangszernek is nagyon fontos szerepe van az összhangzásban, és bár tudom, hogy milyen remek dolgokat játszik a hangszeren Lázár Tibor, ezt ritkán lehetett kihallani a zenéből.

Két korábbi szerzemény, az Egyedül és a Védtelen után egy újabb dal az új lemezről, Erre van igény címmel, és nagyon pörög a csapat. Majd egy olyan váratlan gag következett, ami apró, de tündöklő példája az énekesnőnek, Tarján Zsófiának fesztelen rátermettségéről, ugyanis levált a cipőjének a talpa, és teljes természetességgel, némi öniróniával ragasztotta vissza egy tape-szalaggal, s a továbbiakban így táncolta végig az estét. Semmi alűr, de a poén ül. Aranyos volt.

A Budapest vs London, Para, két régebbi nóta jön a rögtönzött susztermunka után, s miközben ezeket a sorokat írom itthon ültömben, jól esik újrahallgatni ezeket a dalokat. Egyszerűen jók a szövegek, sok finomsággal, iróniával, szójátékkal, és a szerzőjük, Bencsik-Kovács Zoltán ráadásul a zeneszerző is. Ámulok, jó a muzsika. Zoltán gitározik is, hol akusztikus, hol elektromos hangszeren, és mivel van egy másik gitáros is - Tatár Árpád -, nyilván a hangszerelésen is nagy a hangsúly. A stúdiófelvételeknél jobban hallható, de szerencsére a koncerten is átjött, hogy kiválóan megoldották azt a feladatot is, hogy a két hangszer különböző dolgokat játsszon úgy, hogy dallamban és hangzásában is kiegészítsék egymást. A hangszerelés egyébként is jól sikerült. Nem egyszerű feladat a két domináns kísérő hangszert még egy billentyűssel is összerázni. Kővágó Zsolt játéka azért is tetszett, mert használ analóg szintetizátort ( ha jól láttam, egy Moog volt az), ami üde színfolt volt ebben a zenében. A szólóit jól kiemelte, és adott egy kis „antik” érzést nekem. Plusz vokálozott is. Kiváló, laza játékos.

A hetedik dal az Ego album címadó dala volt (ismét jó a szöveg), majd a csapat keretbe foglalt egy spontán leánykérést. Eljátszották a Bódottá-t - ami kicsit vicces választás egy ilyen esemény elé -, majd a megható, és vastapsot érdemlő performansz után a Gyönyörűm következett.

Még mindig csak a tizedik dalnál tartok a felsorolásban, de a lényeget tulajdonképpen már leírtam. Egy profi, kerek produkciót élvezhettünk egy üdítően kiváló popzenekartól. Végigzúzták az estét, vagy ahogy a feleségem fogalmazott: Tarján Zsófi nem végzett fél munkát.

Gyorsan felsorolom, mi mindent hallhattunk még: Túlélő, Reggeli napfény, Utazó, Idevaló, Nem vesznek a kamerák, Súlytalan, Halleluja, Ha meghalok (új dal), Hetes, Kína, Maradok. Telis tele jobbnál jobb üzenetekkel, néhol mellbevágó mondatokkal. Majd a ráadásban a Holnapután, az Én így játszom, és A legnagyobb hős. A koncert végére még ez utóbbit is megszerettem.

Nyakas Krisztián

2019.09.24. Veszprémi Egyetem, Aula

Jazz. Otthon vagyok. Mármint bárhol is szól, az nekem otthonos. Persze ebből is létezik nehezen megfejthető, nehezen követhető, teljesen „free” változat, de Kovács Attilát ismerve ez az este nem erről fog szólni. Bár néha elszalad a keze, Attila azok közé a jazz zongoristák közé tartozik, akik az „emészthető” jazzt játsszák. Az este végén beszélgettünk és mosolyogva mesélte, hogy amikor átvándorolt hardbop-ba a játéka, akkor azért körülnézett és látott egy-két megfeszült pillantást. Van ez így, kérem. A jazz nem viseli a határokat.

A koncert apropója a Veszprémi Egyetem fennállásának 70. évfordulója, és ezen belül is az a rendezvénysorozat, amelynek keretében az időközben bármely művészeti ágban népszerűvé vált egykori diákok megjelenésükkel emelik a jubileum fényét.

Kovács Attila, veszprémi jazz zongoristát leginkább a musical-ei kapcsán ismerheti a veszprémi közönség. A Kinizsi Pál, a Börtönmusical és a Gizella rockopera szerzője azonban szóló zongorakoncerteket is szívesen ad, amelyeken – mint például a szeptemberin is – feleleveníti azokat a zeneműveket és bemutatja azok szerzőit, akik hatással voltak pályafutására, miközben azért fel-felvillantja kiváló zeneszerzői tudását és a kedvenc stílusainak hangulatában átad pár szerzeményt a sajátjaiból. A latin zenéből és swingből táplálkozó muzsika ihletői érzésem szerint Michel Camilo és Michel Petrucciani, de akiket név szerint és a dalaikon keresztül is megjelenít a művész, ők Chick Corea, Herbie Hancock, Billy Cobham és Miles Davis.

Koncertjének első szerzeménye egy közelmúltbeli latin-amerikai út emlékére írt bossa nova volt, majd jöttek a példaképek feldolgozásai: Miles Davis-től a So What és az All Blues, Herbie Hancock-tól a Watermelon Man és a Chameleon, Billy Cobham-től pedig a Red Baron. Óriási muzsika mind, kiváló interpretációban, élvezhetően, pont annyi improvizációval, ami felvillantja Attila virtuozitását és nem válik unalmassá az egy szál zongorával előadott zenemű. Ugyanis nem egyszerű vállalkozás egymagában színpadra állni ezekkel a művekkel. A kiváló felkészültségen kívül nagyon jó arányérzékkel is kell rendelkezni. Nem egyszerű mutatvány.

Szerencsére a történetek sem maradtak el, amiken keresztül jobban megismerhettük őt. Rendre felállt a zongorától és mesélt nekünk. Kovács Attila vegyészmérnökként végzett Veszprémben, innét a kapcsolata az egyetemmel, majd elszólította a muzsika, amit inkább hivatásának érzett. Az egyetem alatt működött a Cameleon nevű zenekara, majd az iskola végeztével innét csábították el külföldre zenélni. Magyar és külföldi sztárokkal egyaránt összehozta a sors az ezt követő pár éves csavargása során, majd kikötött a hamburgi színházban. Itt is eltöltött némi időt, de nem választotta az emigrációt. Hazajött és elkezdett dolgozni Vándorfi Lászlóval a Petőfi Színházban. Ekkor születtek a fentebb említett zenés darabok. Majd, elbeszélése szerint pár év színházi lét után visszatért szólópályájához, s a koncert is valahol itt folytatódott egy gyönyörű jazz standard-el és egy latinos improvizációval. Ezt követően Duke Ellington Satin Doll parafrázisa jött, majd a Csend című darab, amit John Judit kiállításának megnyitójára írt.

Amit örömmel hallottam történetei közepette, hogy első és meghatározó mestere Veszprémben Gömbös Károly volt, aki szerencsére még ma is élő és aktív jazz zongoristája a megyének, és aki több kiváló zongoristát is kinevelt a környéken.

A rendre visszatérő, a zene folyamát kissé lazító sztorik könnyűvé tették az estét, és észre sem vettük, hogy mennyi zenemű került terítékre. A Satin Doll után következett egy darab, amit Hegyehalmi László kiállításának megnyitójára írt, majd egy laza swing improvizáció. Ezután Dizzy Gillespie A Night In Tunisia átirata, majd végül egy hihetetlen zenefolyam swing improvizációval, Caravan parafrázissal, Börtönmusical-részlettel, latin improvizációval. Majd egy Hamvas Béla ihlette hardbop és egy ballada, némi Casablanca-feelinggel. Ahogy közeledett az este vége, egyre inkább az volt az érzésem, hogy Kovács Attilának még rengeteg mesélni valója maradt. Mind szóban, mind zenében. Egyre sűrűsödtek a darabok és egyre hosszabbak is voltak. Nem bántam. Én még maradtam volna.

Nyakas Krisztián

 

Egy határtalanul folyó zene tanúi lehettek azok a szerencsések, akik ellátogattak aznap a Hangvillába. Nem voltam felkészülve erre a légiességre; egy jól szerkesztett, profin előadott jazzkoncertre készültem, de amit kaptam az messze túlmutatott azon. A Listen To Me Now-val nyitottak, ami a lemezen is az első dal, de még így, utólag visszahallgatva is olyan érzésem van, mintha egy nyári, korareggeli erdei jelenetet néznék, ahol a madarak táncolnak a párás füvön, a felkelő nap fénye beszivárog a fák ágai között és csillognak a levelek a vízcseppektől. Maga volt a zenében megelevenedő színház. Első pillanattól kezdve motoszkált a fejemben egy világsztár, mintha már hallottam volna hasonlót, vagy lett volna ilyen élményem valakitől, de nagyon nehezen ugrott be végül Annie Lennox neve. Rákerestem, meghallgattam pár dalát, és meg kellett állapítanom, hogy az érzetem helytálló volt, de amit Veronika énekel, amilyen stabilan vezeti a dallamokat és kristályosan csillog a hangja, az sokkal művészibb annál, amit Lennox produkált az alapján, amit ismerek tőle. A zene is alapvetően más és természetesen össze sem hasonlítható, de az érzet nem hagyott nyugodni. Tovább kerestem hát, hogy találok-e vajon a jazz világirodalomban akár csak hasonlót is. Hallgattam még Katie Meluát is, aki mintha…, de nem. Ennyire felkészült, tökéletesen kimunkált és ugyanakkor szabadon szárnyaló hangot nem hallottam. Megkérdeztem később a művésznőt, kit tart példaképének és két nevet említett, akik hatással voltak rá: itthon Kiss Erzsi, akivel az Eric Sumo Band-ben dolgozott együtt, és aki azzal inspirálta őt, hogy minden helyzetben a maximumot nyújtotta, akár próbáról, akár koncertről volt szó. A külföldiek közül az első számú idol Janis Joplin volt. A két energikus példakép hatása tökéletesen fellelhető Harcsa Veronika színpadi teljesítményében.

A dalok összetettségét, művészi színvonalát úgy tudnám legjobban érzékeltetni, hogy képzeljenek el egy zenei folyamot, aminek megkomponálására felkérték a Robert Fripp-t, Pat Metheny-t és Tom Waits-t. A gitárt többségében sejtelmes harmóniák megszólaltatására használja Gyémánt Bálint. Úszik a háttérben a hangja több sávon és több effekttel megtámogatva; a dob és a bőgő néhol elterül rajta, néha lüktetve támasztja azt a több irányból ránk terülő harmóniakavalkádot, amit Bálint produkál. Két kiváló belga zenészt hívtak a produkcióba, akik tökéletesen kiegészítik ezt zenei színházat: Nicolas Thys nagybőgős sztárnak számít saját hazájában és Harcsa Veronikával együtt játszanak Kris Defoort zenekarában, a dobos Antoine Pierre pedig Veronika osztálytársa volt a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban.

Aki arra használja a zenét, hogy kivarázsolja magát a hétköznapokból és szeretne egy végtelenül igényes produkciót meghallgatni, annak szívből ajánlom a címben szereplő lemez meghallgatását. És koncertre se felejtsenek elmenni, egyedülálló élmény!

Nyakas Krisztián

Szeretem személyes élmények mentén írni a kritikáimat, mert bőven van miből meríteni, és úgy érzem, így sikerül egy-egy előadót közelebb hozni az olvasóhoz. Rolandhoz a veszprémi zenészlét nagyjából egyformán befutott pályája köt, az egymás koncertjein, a veszprémi és Veszprém környéki éjszakai szórakozóhelyeken eltöltött közös esték emléke. A 90’-es évek elején kezdtük, és ugyanúgy végigmentünk azokon a stációkon, amik a garázsban próbáló lelkes kezdőből sokezer ember előtt muzsikáló profit farag. Ő a Doors és Led Zeppelin zenéi mentén alakította a karrierjét. Játszott a zenekarával saját szerzeményeket is, azonban a hírnevét kétségtelenül a Led Zeppelin-t játszó időszaknak köszönheti, ahol lehetősége volt megmutatni, mire is képes a torkával. Robert Plant hangját pótolni egy zenekarban szinte lehetetlen. Neki sikerült. Később a századforduló hozott Roland számára egyéb kalandokat is. Bejárást talált a musical-ek és a rockoperák világába, színházi felkérés is megtalálta, így a szólókarrier nem sokat váratott magára: a 60-as évek nagy rocklegendáinak dalaitól elindulva kiválogatta magának a legjobbakat, amiket egy gitáron el tud kísérni, és a 2000-es évek elején elindult a szóló előadók rögös pályáján.

Aki valaha próbált egymaga előadóként szórakoztatni közönséget, az tudja, hogy ez azért nehéz mutatvány, mert nem elég a közönség érdeklődését felkelteni már rögtön a műsor elején, hanem ezt fenn is kell tudni tartani addig, amig tart az előadás, és ez komoly felkészültséget igényel. Míg egy zenekari produkció esetében a felelősség mindenkié, és a darabok közötti idő is valahogy könnyebben telik, addig, ha az ember egyedül áll a színpadon, minden csendben töltött másodperc kínosan hosszúnak tűnik. Nos, ez hatványozottan igaz akkor, ha a produkciót nem hús-vér emberek követik a helyszínen, hanem csak egy kamera, aminek a segítségével ugyan sokkal nagyobb közönséghez is eljuthat a műsor, de ezt az előadó, ott állva, nem tapasztalja. Mindezek fényében örömmel láttam, hogy ezen az online koncerten minden úgy működött, mintha megtelt volna az egyetem „E” épületének kamaraterme. A műsor szépen gurult, az összekötő szövegek jó tempóban szólaltak meg, volt a műsornak egy lendülete, amely végig nem veszített az erejéből. Még egy zárószám erejéig Nagy Gergely, a régi harcostárs is beszállt a produkcióba, hogy a Stairway To Heaven-t együtt adják elő. Nagy Gergely gitárművészként szintén visszatérő fellépője a Pannon Egyetem rendezvényeinek.

Így az egyetem ezzel a koncerttel méltóképp megünnepelte a nőnapot, de bízzunk benne, hogy a következő Dávid Roland koncertet már élőben élvezhetjük, mert bármilyen profin lebonyolított produkció is volt ez, azért ugyanez élőben teljesen más élmény.

És álljon itt egy lista az elhangzott dalokból:

Simon & Garfunkel - Mrs. Robinson

The Box Tops - The Letter

Jim Croce - I Got a Name

Neil Young - Heart of Gold

Pink Floyd - Wish You Were Here

Doors - Light My Fire

Led Zeppelin – Thank You

LGT – Arra születtem

LGT – Ringasd el magad

Dávid Roland – Arcok a Ködben

U2 – One

Pink Floyd – Another Brick In The Wall & Jesus Christ Superstar – Heaven On Their Minds egyveleg

Scott McKenzie – San Francisco

Beatles – Golden Slumbers / Carry That Weight / The End

Led Zeppelin – Stairway To Heaven

Nyakas Krisztián

Az immáron tizenegyedik éve megrendezett zenei- és gasztro ünnepnek sikerült olyan mélyen beágyazódni a köztudatba - mint az évi rendes találkozóhely azok számára, akik szétszóródtak Veszprémből, és itt tudnak találkozni, beszélgetni -, mint anno az Utcazene Fesztiválnak. Ráadásul a generáció is kicserélődőtt ezeken a nagyszabású szabadtéri rendezvényeken. Annak idején minden évben az UZ volt számomra, és az ezer éve nem látott barátaim számára az az alkalom, amikor találkoztunk, megbeszéltünk minden fontosat, zenét hallgattunk és mulattunk, mára az én generációm inkább átszokott a csendesebb és jobban áttekinthető Óváros téri rendezvényre, míg az UZ-t feltöltötték az ifjabbak.

Idén is igyekeztem minden egyes koncertet figyelemmel kísérni, de képtelenség mind a 30 zenekart teljes koncentrációval végighallgatni. Folyamatos impulzusok érik az embert, cimborák jönnek-mennek, mindenkivel van egy jó szavunk egymáshoz, egy-egy elkapott pillantásra fókuszálunk, hogy vajon ismerem-nem ismerem, honnan ismerem, köszönök, hogy köszönök, és közben sodor az ár magával pulttól-pultig. Igen fárasztó elfoglaltság a fesztiválozás. ?

Ami egyből feltűnt az első látogatáskor, hogy frissítettek idén a megjelenésen. Egységes, a korábbinál elegánsabb asztalok és padok fogadták a közönséget, a reklám design megújult, építettek egy V.I.P. páholyt is a színpaddal szemben, és a Városháza előtti teret, a gyermekes családoknak szánt játékkuckót is nagyon szépen berendezték nyugágyakkal, babzsákfotelekkel. Az összbenyomás fényét emelte az általános iskolások számára kiírt rajzpályázaton nyert alkotások kivetítése a Városháza és a Tűztorony falára, amitől végképp vidám színkavalkáddá változott az éjszakai belváros. Frissült a gasztro-szekció kínálata is. Ízre mindkét konyha kínálata kiváló volt, hozták az elvárt szintet. Sajttálakból, tapasokból, kürtőskalácsból sem volt hiány, mindenki ehetett kedve szerint, és egyik pult sem tátongott az ürességtől, bármikor jártam a gasztro sarok felé.

Az italkínálat is igen impozáns volt, mint minden évben. Szeretem ebben a rendezvényben, hogy 30 Balaton-felvidéki borászat portékáját kínálják, így gyakorlatilag megunhatatlan kombinációban kóstolhatók végig a jobbnál jobb borok. Én minden estére választottam magamnak 2 borászatot, annak két tételét, aztán ezt a szokásomat a harmadik naptól elfelejtettem, és „jé, ilyet még nem ittam!” alapon kóstoltam tovább a borokat. A pezsgőig, habzó borig és kézműves sörig nem jutottam el, viszont a pálinkás kisautóig igen. Ellenben volt még egy borkínáló pult, ahol a kínálat sem volt nagy, nem is voltak minden nap nyitva, de jó pár fröccsöt elfogyasztottam náluk, mert ezzel a hátrányos helyzetben élő családokat támogathattam a Rotary Club szervezésében. Kiváló ötlet a borozást összekötni a jótékonykodással, amint láttam, működött is, gyűltek szépen az adományok.

Feltűnhetett az olvasó számára, hogy mennyit bolyongtam a fesztivál területén abban a tíz napban, de nagyon nem is tudtam mást tenni, mert minden nap teltház volt. Párszor körbejártam a teret kívül is, és a parkolón kívül mindenhol fürtökben álltak az emberek, kisebb-nagyobb társaságokba verődve. Az utolsó napokra már a környékbeli éttermek teraszaira sem lehetett leülni, mert minden asztal foglalt volt. Bámulatos vonzása van a rendezvénynek és láthatóan mindenki ki van éhezve ilyenkorra már egy jó kis közösségi programra. És ez így van jól. Amit örömmel konstatáltam, hogy a 18 órás programkezdő idősávban már szinte csak helyi zenekarok játszottak, amiért jár egy külön köszönet Mészáros Zoltánnak. A felütés rögtön a Sofi & the Funktazi-é volt, amit lazán hoztak, nekik igen kézre áll az a funk-os stílus, amit játszanak. A Kanizsa- Lamm Quartet-et csak felületesen tudtam figyelni, mert beindult a „helló-de rég láttalak-mi van veled?” program, és emiatt nehéz volt koncentrálni, a Sárik Péter Trió & Falusi Mariann koncertjéből pedig körülbelül fél órát tudtam hallgatni, mert az egyébként kiváló jazzmuzsikusok valahogy nem tudták elkapni a feelinget, hogyan kellene híres magyar popslágereket jazz-ben előadni élvezhetően. A kezdő nap technikailag is a beálló nap volt, a későbbiekben minden szebben és élvezhetőbben szólt.

Nagy bánatomra a 9-i nap kimaradt nekem a Rozén, és 10-én sem értem oda Nagy Gergő és Czuczor Tamás koncertjének az elejére, de amit hallottam belőlük, az pont olyan lazán profi volt, amit már megszokhattunk tőlük. Jól áll ennek a két almádi srácnak a válogatott rock és blues klasszikus, két gitárral, énekkel, harmonikával. Ők ebben otthon vannak, évtizedek óta. A következő, a Hajdu Klára Quartet hozta elsőre nekem azt a fajta jazz-t, amiben ez a rendezvény igen erős. Adott egy kiváló képeségű és finom stílusú énekesnő, körbe véve nagyon jó jazz zenészekkel, és pár jól megírt saját szerzeménnyel, meg néhány fantáziadús standard feldolgozással, és teljes a siker. Minden évben fellép pár ilyen zenekar a Rozén, ami nívót ad a rendezvénynek. A záró koncert, a Kiss Attila Band pedig még képes volt húzni egy alsót a tizenkilencre. Olyan minőségű és stílusú műsort hoztak, ami engem Pat Metheny zenéjére emlékeztetett.

11-éncsak a Catsby-re értem oda, amiről elmondhatom, hogy profi előadás volt, bár a stílus annyira nem az én világom. A Muddy Shoes már annál inkább. És ezt a koncertet végre padon ülve hallgathattam végig. Azon túl, hogy Fekete Jenő az egyik legkiválóbb előadója a haza blues szcénának, az általuk játszott nagyvárosi és akusztikus blues-ok pont abban a stílusban mozognak, amik igen a kedvemre valók.

A 12-i kezdő koncertet a Jazz Nicholson Projecttel, érintettség okán nem tisztem megkritizálni, inkább leírom ehelyütt a belső tapasztalataimat. A backstage-ben (ami a színpad mögött zajlik, a zenészek fogadásától és ellátásától kezdve a színpadra lépésig) minden olajozottan működik. Jól bejáratott színpadtechnikai csapat dolgozik a koncerteken, gyorsak, segítőkészek és türelmesek. Másként ezt nem is lehet csinálni, ez tény, de van összehasonlítási alapom, és szerencsére itthon, ezen a téren nagyon jó dolgunk van. A napi első fellépőnek királyi élete van, mert egy óra áll rendelkezésére beszerelni, míg a nyolckor és tízkor játszó csapatoknak már csak fél órája van, de ezt is zökkenőmentesen megoldják. Az utánunk következő Red Stones kortárs és népzenei elemekkel vegyített jazz-e kicsit kimozdította a közönséget a jól megszokottból, és adott egy különös ízt a zenének a vibrafonjáték. A záró produkció pedig a Négy Hang, Négy Évszak volt, négy csodálatos női énekessel, akik könnyed műsorukkal, de professzionális előadásukkal csináltak kedvet a közönségnek a másnapi visszatéréshez.

13-a igazi veszprémi nap volt. Németh Kyra Smallchestrája melegített be minket érdekes felállásban. Pingiczer Szilárd hozta a mindent tudó zenei alapot a kőkemény dobossal, Yamaha Yánossal a háttérben (a digitálisan pontos doboz-dobos), és meglepetésvendégként meghívták Ladányiné Cz Nagy Zsófit is, aki Sofi művésznéven szerepelt az első nap programjában. Ő basszusgitáros-énekesként elég népszerű a környéken, remek kiegészítése volt a produkciónak. A veszprémi blues-tesók - a The Bluesberry Band - forrósítottak kicsit a macskakövön nyolc órától, és ebben a műsorban vélhetően senki nem csalódott. Hozták a szokott profi formájukat. A nap befejező vendége pedig a Romhányi Áron és Szendőfi Péter nevével fémjelzett Loop Doctors volt, ami azon túl, hogy a hagyományos jazz-t vegyíti a Drum’n’Bass-el, meg némi rappel, még ráadásul ezt nagyon dögösen is teszi. Romhányi Áron többszörös visszaeső a veszprémi színtereken, minden koncertjét szép számmal hallgatja közönség.

A 14-i napot a Szakáll Norbert Quartet indította, melyben szintén játszottam, így erről csak annyit írnék, hogy Norbert barátom saját instrumentális jazz szerzeményeit játszottuk, olyan kiváló kollégák kíséretében, mint Oláh Krisztián zongorista és Serei Dániel dobos. Mi remekül érzetük magunkat ismét, remélem a közönség is! Utánunk Malek Andrea lépett fel a fentebb említett tökéletes művésznő-kiváló jazzisták kombóban, érdekesen finom zenét játszva, melyben vegyül a jazz az R’n’B és a folk. A napzáró Mojo akusztikus blues zenéjét pedig Szabó Tamás harmonikás nevéhez köthetjük, akinek a neve garancia a minőségre.  15-én szintén taroltak a veszprémi zenekarok az M.C.S. Blues Band és a Soul and Emotion képviseletében, de ez az este nekem a ZAZ koncertről szólt, ami maga volt a csoda, és egy külön cikkben meg is fogok róla emlékezni!

Elértünk a szombathoz. 16-án először egy fiatal és nagyon tehetséges gitáros kezdett, Dimán Patrik, aki olyan természeteséggel hozta a Metheny-Benson féle smooth jazz-es stílust, hogy öröm volt hallgatni. Hétvége lévén itt már jelentősen megnőtt az egy négyzetméterre jutó ismerősök és barátok száma, így a nyolc órakor fellépő Mil Pasos-szal teljesen elveszítettem a kapcsolatot, ami valamennyire a napzáró Ed Philips and the Memphis Patrol-nál állt helyre. Őket nemrég hallottam, atombiztosan tudják hozni az Elvis Presley-t.

A zárónapon, 18-án még egyszer megmutattam habtestem a közönségnek, a Gyöngyhalász Latin Zenekarban, akikkel már nagyon régen együtt játszom, hiszen a latin zene birtokolja a szívem egy apró csücskét. A teret teljesen megtöltő közönség láthatóan élvezte a produkciót, aminek mi nagyon örültünk! Utánunk Kozma Orsi quartetje érkezett a már jól megszokott professzionális kísérettel, például nagybőgőn Hárs Viktorral, aki az egyik kedvenc bőgősöm itthon. Gereben Zita koncertje maradt a végére - amire szégyen-nem szégyen – már nem maradt erőm. Őt még az Emil.RuleZ!-ben hallhattuk pályája elején, és mára már a saját quintetjével járja a világot.

Köszönjük az élménycunamait a RozéFeszt szervezőinek, jövünk jövőre is!

Nyakas Krisztián

2022. 07. 20.

Valaki visszaköszön a tükörben, aki, ha akarom, én vagyok, vagy csak voltam, ki emlékszik már erre. Pedig emlékszem, de igen nehezen jönnek vissza ezek a képek. A nyolcvanas évek dereka. Minden vers volt. Persze legfőképp a lányok. De a nap, amikor hétágra sütött, vagy a hó, amikor sűrűn hullt, vagy a virág, amikor az illata csak úgy megülte a mellkasom, mind, ugyanúgy. És egy-két kivételtől eltekintve teljesen más fajta zenét hallgattam, mint amiről írtam. Többségében angol nyelvű beat-et és rock-ot, néha jazz-t, és az a kevés, aki idomult hozzám, na ő volt a Bródy és a Cseh Tamás. Hm... Most tudtam meg, hogy Sziámi közel azonos korosztály. Nekem ő mindig a fiatal korom alteros énekese volt, valaki, aki idősebb nálam, de már nem a Nagy Generáció tagja – látszik, mennyire értettem hozzá. Szóval nem találtam rá erre a másik oldalra, ahol az irodalmi mondanivaló ezerszer erősebb volt, mint a zenei. Máig nem találok rá, mert el kellene vonatkoztatnom a nem-énekléstől. Alá kellene merülni a szavakban. Hát itt a tükör.

Hazajöttem a koncertről, emésztem napok óta, amit hallottam, s most mellé ültem a gépnek, hogy frissítsem a memóriám és pótoljam, legalább egy nagyon kicsit, amit elmulasztottam az elmúlt három évtizedben. A negyedik Sziámi videó után kitöltöttem az első fröccsömet és most alábukok a történetben, vagy inkább fejest ugrok a tükörbe; ki tudja, mi sül ki belőle végül.

Összeszámolhatatlan mennyiségű költemény elolvasása és nagyjából tíz év írás élménye nem múlik el nyomtalan, de ha az élet elterel egy más irányba, a dekódolás nehézzé válik egy idő után. Az írás technikája mégis megmaradt. Az a fajta, ami csak az enyém, de újat tanulni mindig lehet, s kell. Cohen például évekig is írt egy verset, s volt, hogy 3-400 versszakból tartott meg annyit, amennyi elegendő egy dalhoz. Már ezért a tanításért megérte meghallgatni Müller Péter Sziámit. „Mindenen van repedés. Így jut be a fény.” – állítja Cohen. Az én tudásomon bőven van repedés, és igyekszem úgy szívni a fényt magamba, hogy majd egyszer minden gondolatot képes legyek papírra vetni, amig az idő engedi. Mert a gondolatok csak gyűlnek. S ha a fentebb említett mennyiségű versszakból született egy dalra gondolunk, akkor hol vannak az én gondolataim Leonard Cohen gondolataihoz képest? Olyan mélységű tudásba enged belátást, ami szédítő és ijesztő.

Nekem Cohen a szakralitás képviselője, ha egy szóval kellene jellemeznem. Sziámi szerint ő hol harcos, hol politikus, hol szerzetes, hol a nők bálványa, azonban nekem ő a mindenkori profánon felülemelkedett, a hétköznapi dolgokból is szentséget sugalló művész. A nemzetközi dalirodalom egyik legerősebb szerzője, és az orgánumának köszönhetően – számomra – az egyik legerősebb előadója is. Kevés énekesnek adatik meg ez az erőteljes basszus, és nekem ők az elsőszámú kedvenceim. Nehezményezi is Müller Péter Sziámi, hogy nem ő kapta meg az irodalmi Nobel-díjat abban az évben, amikor Bob Dylan-nek ítélte a Svéd Királyi Akadémia. Cohen a díj átadásának másnapján elhunyt. Nem érhette meg, hogy valaha is megkapja.

„Az a baj a dalokkal, hogy oda kell menni értük, ahol vannak.” – mondja Sziámi és így pár nap elteltével, miután leülepedett bennem, amit hallottam, hálás vagyok, hogy részese lehettem ennek az estének. Ennek a koncertnek nem a megszólalás volt az erőssége, hanem a Müller Péter Sziámi színpadi erején át közvetített Cohen-szellemiség. Azok a mondatok a dalban, amik képesek aha-élményt adni, és berántanak abba a világba, ahol a helyére kerül az egység, létrejön a kapcsolat a belső és külső univerzum tökéletessége között.

Végezetül szembesülök a ténnyel, hogy nem vagyok képes a koncertről magáról írni. Felsorolhatnám a dalokat, azt a mintegy tíz Leonard Cohen slágert és ráadásként előadott öt saját dalt, ami elhangzott. Inkább menjenek és hallgassák meg őket élőben, s mindenki ítéljen a maga mércéjével. Müller Péter Sziámi színházi ember. Olyan természetességgel él a színpadon, mint aki oda született. Neki a zene csak kíséret, kiegészítő, amolyan ékszer a nagyestélyin. Ezért sem hallgattam őt korábban. Most áttörtem ezt a falat. A mondanivalóért és a költészetért megérte.

Nyakas Krisztián

Veszprém, Pannon Egyetem, 2019. április 9.

Rieger Attila zenekara méltó módon eleveníti fel a múlt század 50-es, 60-as éveinek bebop és hard bop jazz zenei világát. Műsoruk gerincét az akkori jazz muzsika sajnos csak rövid időt megélt, de annál nagyobb sikerű gitárvirtuózának, Wes Montgomery-nek szerzeményei alkotják olyan minőségű feldolgozásban, ami méltán emeli ki a fiatal muzsikusokból álló quartetet a legizgalmasabban játszó jazz zenekarok közé. Hangszeres tudásuk és a végtelenül könnyed hangvételű játékuk úgy szárnyalt végig a koncerten, hogy a másfél órás előadásban egy pillanatra sem lehetett ellankadni a figyelemnek. Maga a bebop összetettsége, zenei töredezettsége és gyorsasága nem feltétlenül teszi könnyen befogadhatóvá ezt a muzsikát, ezért is érdemel külön elismerést a műsorválasztás, a koncert felépítése és hossza, ami tökéletesen kerekké tette a produkciót. A Says You könnyed játékossága és a Full House latinos lüktetését követően egy Horace Silver feldolgozással folytatták a koncertet. Ezután jött egy könnyedebb, swinges darab a kezdetekből, amikor még a Montgomery fivérek együtt játszottak, a Bock to Bock, majd egy igazi pörgős bop, a Jingles. A soron következő Leila egy kissé lassabb swing a hallójáratok pihentetése kedvéért, majd egy nemrég előkerült Montgomery szám, a Diablo’s Dance. A koncert végére került az S.O.S., végül a vastaps jutalmaként egy Clifford Brown blues.

A Rieger Attila által vezetett zenekar különlegessége azon túl, hogy e századi lendületességgel játszanak közel 70 éves szerzeményeket abban rejlik, hogy az akkori kor megszokott szólisztikus hangszereit, a szaxofont és a trombitát felcserélték a főleg a 70-es évekre jellemző Fender Rhodes zongorával, aminek igen jellegzetes hangja tökéletesen kiegészíti a jazzgitár hasonlóan mélytónusú, meleg hangját, így a dalokra jellemző kétszólamú dallamvezetések és az együtt megszólaló harmóniák különlegesen teltté teszik a dalok hangzását.

A zenekar tagjai:

Rieger Attila-gitár

Rozsnyói Péter-Rhodes zongora

Oláh Zoltán-bőgő

Csízi László-dob

Nyakas Krisztián írása

(Esszencia: „Elindultunk a nagy útra…”, Hangvilla, 2019.03.14.)

Van egy karikatúra, alkotóját nem ismerem, melyen szerepel egy asztal, rajta egy tál, a tálon egy tojás. A tojás két oldalán festőpalettával, ecsettel ül a vászna előtt egymásnak háttal Picasso és Dalí. Épp a tojást méregetik, s láthatóan mindketten az utolsó simításokat végzik a képen. Ám míg Picasso tojása kocka alakú, addig Dalí-é lefolyik az asztal szélén. A vicc persze a látásmódok különbözőségéről szól, s nem véletlen, hogy ez ugrott be elsőként, mikor leültem, hogy megírjam legújabb koncertélményemet. Az Esszencia produkció hűen követi azt a tradíciót, ami Amerikából terjedt el világszerte: a maguk műfajában beérett muzsikusok - adott esetben sztárok - összejárnak egymással zenélni az öröm, kikapcsolódás, egymás iránti kíváncsiság és a gördülékeny, professzionális muzsikálás öröme végett. No ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy egymást sosem látott zenészek összejönnek a koncerten, és majd ott történik meg a csoda. Egy komoly próbafolyamat előzi meg ezeket az eseményeket, s ebben az esetben még valami más is történt. Találkozott egymással nyolc ember vágya egy olyasfajta zenei világ megalkotására, ami eltér mindentől. Magában hordoz meghatározó stílusjegyeket a komolyzenéből, a jazz-ből és a magyar, valamint környékbeli népek zenéjéből, de ebből nem valami szikár, agyontervezett és agyonbonyolított hangjegykavalkád született - mint ahogy akár az is lehetett volna -, hanem egy olyan zenefolyam, ami fület gyönyörködtető. Íve van, elkezdődik valahol, történetet mesél el, és a végkifejlet sem csap át öncélú hangszermutogatásba, hanem lehetőséget ad megpihenni a fülnek. Általában népzenei, ritkábban komolyzenei alapúak a szerzemények, majd beleszövik a jazz-t, ami leginkább az improvizálhatóságban mutatkozik meg. A zenekar kiváló szaxofonos szólistája Kováts Gergő például úgy frazíroz a fődallamokban, mint egy igazi népi prímás, amikor meg elengedi a kezét és a fantáziáját, akkor hihetetlen virtuóz és szép jazzfutamok jönnek elő a hangszeréből. Könnyedén vándorolnak műfajok között. Érdekes hallani Vivaldit és Bachot cimbalmon, mint ahogy a népdalok közötti szaxofon szóló sem megszokott élmény, viszont olyan természetességgel folynak egymásba a dalok különböző stílusú és műfajú részei, hogy hallgatóként olyan érzésem volt a koncert végére, hogy az idő nagyon gyorsan eltelt. Másfél óra elmúlt egy pillanat alatt. Két kiváló hegedűssel érkezett a zenekar. Lakatos Róbert zenekarvezető, felvidéki brácsaművész itt főként hegedűjén játszott, párban Csík Jánossal, aki alapítótagként tűnik fel a zenekar honlapján, itt mégis vendégművészként jelent meg. Kiváló páros hegedülést kaptunk az este folyamán, s Csík úr elsőrangú show-mester és énekes is mindemellé. Nemzeti ünnepünk közelségének köszönhetően el is énekelt egy-két forradalmi dalt, nagy sikerrel. Énekespartnere volt azt este folyamán Bognár Szilvia, az EtNoé zenekarból, aki kiválóan élt együtt ezzel az eklektikus muzsikával. Szárnyalt a hangja a zene fölött, ő sincs híján az improvizatív készségnek, ami nagy előny ebben a produkcióban.A Csík zenekar kiváló, megbízható brácsása, Kunos Tamás biztosította a stabil harmóniai alapot és egy számomra eddig ismeretlen, fiatal kiválóság, Bognár András adta nagybőgőn a zenei mélyét, erőteljes, lendületes és stabil technikával. Balogh Kálmán cimbalomművészt hagytam utoljára, talán az ő neve a legismertebb a zenekarból a népzenét kedvelők számára. Az ő jelenléte pedig garancia arra, hogy bármi is szólal meg a színpadon, az mindenképp minőségi muzsika lesz. Az Esszencia a maga 5 éves korával egy fiatal produkciónak számít, és nagyon remélem, hogy nem csak ők tartanak ki egymás mellett még sok évig, de lesznek követőik is hazánkban. Ha világszínvonalú etno-jazzt kíván hallgatni, feltétlenül látogassa meg bármelyik koncertjüket.

Nyakas Krisztián

(Kovács Attila és Süle Zsolt közös szerzői estjének margójára. 2019 02.20.)

Zongoristának lenni hálás feladat. Végül is a két kezünk - jobb esetben - tíz ép ujja tud egyszerre kísérni, dallamot játszani és improvizálni is. Ha elkezdünk a mélyére hatolni ennek a gondolatnak, akkor felmerül a kérdés, hogy koncertező zongoristának könnyebb-e lenni, vagy bárzongoristának (kissé leegyszerűsítve a vagy-vagy szintjére a dolgot). Koncerten a közönség rád figyel, érdeklődve várja, mivel tudod elkápráztatni hálából, amiért rád szánta az idejét azon az estén. Könnyű feladat, mert teljesen alámerülhetsz a zenédben, s egyúttal bitang nehéz, mert minden este a tökéleteset kell nyújtanod művészként, show-mesterként egyaránt. Bárzongoristaként kevesen figyelnek rád. Beszélgetnek, kocogtatják a poharaikat, háttérzenész lehetsz csupán. Könnyű feladat, mert itt is teljesen alámerülhetsz a zenédben, s egyúttal bitang nehéz, mert minden este ki kell játszanod a lelked, miközben könnyed vagy, és szórakoztató. Ráadásul egy whisky-ért szinte bármit el kell tudnod játszani.

S mi történik akkor, ha két olyan zongoristát összeengedünk egy estére, akik képesek koncerten és bárban is hitelesen muzsikálni; mindezt persze megnehezítve azzal, hogy barátok, ismerősök között kell alig pár négyzetméteren - tehát a legteljesebb intimitás közepette - megmutatniuk, kik ők valójában? Zavarba jönnek. És persze egy pillanat alatt elvarázsolnak mindenkit. Süle Zsoltról mesélni viszonylag könnyű dolog számomra, mert az elmúlt 25 évben elég közelről élvezhettem a muzsikáját, de Kovács Attilát - szégyen, nem szégyen - csak hírből ismertem egészen addig, míg a Börtönmusical felújított változatában a zenekarban szerepet kaptam. Érdekes munka volt, mert olyan anyagot kellett színpadra vinnünk, amit élőben még sosem adtak elő. Lélekben felkészültünk a zeneszerzői kritikákra, hogy nehéz munka vár ránk, mert semmi nem lesz elég jó, amit csinálunk; ehelyett kaptunk egy végtelenül kedves és barátságos komponistát Attila személyében, aki nagyon örült, hogy újra megszólal az általa szerzett darab, s most már ráadásul élőben.

Tehát adott két tehetséges ember, egy zongora, és az őket szerető kemény mag. Plusz az Utas és holdvilág Antikvárium hangulata, ami már önmagában garancia a bensőséges hangulatú alkotói estre.

Hallgatom Attila darabjait a ’80-as évektől napjainkig – amelyekből persze csak szemelvényeket kaptunk az est folyamán –, és azon gondolkodom, mekkora dolog, hogy van nekünk egy zongoristánk, akinek a muzsikájában együtt él Chick Corea, Keith Jarrett, Bartók Béla és Seres Rezső. Közben hallgatom Süle Zsolt barátomat is, aki a saját dalait énekli és kíséri zongorán, s végiggondolom, milyen utat jártunk be együtt, milyen élményekből is építkezik ez az ember, aki egyenes ági folytatója a csehtamási hangulatnak és történetmesélésnek. Hallgatom ezeket a dalokat, egymást váltják a hangszer mögött, miközben mesélnek is a művek megszületéséről, a pályájukról, ihletettségről, és a végén még egy közösen írt dallal is megörvendeztetnek minket. Hallgatom, ahogy Zsolti énekel a Börtönmusicalből, ahogy LGT-t is énekel, hallgatom Attila könnyed jazz-be szőtt líráját, és nagyon remélem, hogy még sokáig, sok helyen hallgathatom őket. Bár azt hiszem, itt a legjobb.

Nyakas Krisztián

Könnyedén és hitelesen írni saját nemzetem élő hagyományáról, mi sem lehet ennél egyszerűbb egy zenész számára - gondoltam még egy hete, de ugyanúgy érzem magam most is, miközben e sorokat írom, mint amikor tizenhét évesen hazajöttem Nyíregyházáról a népzenei táborból, ahol a kontrázás és a szatmári zene rejtelmeibe próbált beavatni Bányavári Gábor, a Jánosi együttes muzsikusa: népem zenéjével hitelesen foglalkozni csak teljes emberként lehet. Annyira színes, összetett művészet ez a maga nehezen megszámlálható tájegységével, néhol faluról falura változó stílusjegyeivel, hogy én csak álltam ennek a feneketlen kútnak a kávájánál és bár erősen húzott magába, nem ugrottam bele. Rajongó maradtam. Tágabb családomban, baráti körömben vannak, akik gyerekkoruktól fogva tartják ezt a hagyományt táncosként, muzsikusként és bárhányszor van szerencsém látni, mivé fejlődtek, mindig csodálattal adózom nekik.

Sokan sokhelyen elmondták már, mennyit köszönhetünk az úttörő népművészeti gyűjtőinknek, akik már a századfordulótól hanganyagokat is képesek voltak rögzíteni (Vikár Béla, Kodály Zoltán, Bartók Béla), de keveset tudunk arról, hogy napjaink népművészeti együttesei máig járják a magyarlakta területeket és begyűjtenek minden létező zenét, táncot, amire a még élő, úgynevezett adatközlők emlékeznek. Olyan mennyiségű népművészeti anyag van a birtokunkban, amire igazán büszkék lehetünk, és ami sokkal könnyebbé teszi a jelenkori és elkövetkező generációk kutatását, hagyományaink átörökítését az utókorra.

A veszprémi gálaest háziasszonya, Navratil Andrea is azok közé a művészek közé tartozik, akik számára szívügy a gyűjtés és a hiteles átadás. A Fonó Zenekar énekesnője mentorként közreműködik a Fölszállott a páva országos vetélkedőjén. Feladata az énekesek felkészítése, s hallgatva a gálán fellépő művészeket, majd őt magát is, nehéz elképzelni mívesebb munkát. Az már önmagában is csoda, hogy a mai túltechnologizált világban léteznek olyan fiatal tehetségek, mint például a Haraszti ikrek, akik a maguk 12 évével olyan szépen és hitelesen énekelnek, mint nagyanyáink tehették valaha. A maconkai lányok énekét mégszínesebbé tette a dalok palócos ejtése, extra ízt adva az előadásnak. Ráadásul az első versenyük idején még kilenc évesek sem voltak. A Pendely Énekegyüttes lányai Kisküküllő menti erdélyi népdalokat adtak elő, majd bakonyi dudanótákat, amik külön érdekessége, hogy megszólalásában is idézte a duda orgonapontos hangzását, amely a jellegzetes torokhangos népdalénekléssel együtt valóban olyan hatású volt, mintha kecskedudát hallgattunk volna énekelni.

Az este másik jelenlévő mentora Szabó Szilárd szintén egy nagyon fiatal versenyzővel, Molnár Bencével jelent meg. Széki és bukovinai táncokat hoztak magukkal és bár Bence sem igen haldja meg a tíz éves kort, tartásában és mozgásában igazi legényemberes; láthatóan egy életre megfertőzte a tánc.

Az est másik szólista táncosa, Juhász Bence Zsombor egy igazi energiabomba. Süt belőle a lelkesedés és a színészkedés sem áll tőle távol. Rábaközi táncával a színpadra varázsolt egy komplett kocsmát és a teljes beleélésen túl olyan elemeket is vegyített a koreográfiába, ami mögött láthatóan nagyon komoly felkészülés állt.

Páros táncban Bulyáki Anett és Oszlánszki Patrik alakított nagyot. A női-férfi együttmozgás a táncban egyébként is komoly misztérium, aki ennek mestere, az tudja, hogy ez nem csak a táncok pontos betanulásáról szól. Nagyon szép harmóniában mozogtak a színpadon.

A Csaba Nemzetiségi Táncegyüttes szatmári és kalotaszegi táncai pedig megadták mindazt a vérpezsdítő élményt, amit a páros és legényes táncok igen látványos, virtuóz elemei tartalmaznak, s amiket talán a legtöbbünk is ismer, látott már élete folyamán.

A végére hagytam az este muzsikusait. Salamon Somával kezdem, aki ismét bebizonyította nekem, hogy a furulya szólóhangszerként önállóan is megállja a helyét. Magyarbecei, erdélyi dallamokat hozott furulyán, majd kavalon játszott moldvai dalokat. Azon túl, hogy őrült virtuóz, nagyon hiteles is. Kíváncsi voltam korábbi felvételeire, és az internetnek köszönhetően felleltem korábbi fellépéseit a Fölszállott a páva műsoraiban. Érdemes megkeresni őt. Gyönyörűen játszik és komoly méltatásokat is kapott.

Az este kísérőzenekara a Pósfa Zenekar volt, akik a Zagyva Banda prímásával, Boda Gellérttel kiegészülve játszottak. Volt egy külön blokkjuk is, gömöri muzsikával, de az egész gála alatt nagyon ízesen muzsikáltak, igazi mesterei a hangszerüknek. Felvidéki zenekar ők, olyan hangszereléssel, amiben cimbalmot, harmonikát, klarinétot is használnak, s mint számomra utóbb kiderült, mindannyian játszanak többféle hangszeren is, és nem csak magyar népzenét, hanem bármit, amihez éppen kedvük van. Igazi színes, vidám csapat.

Rövid, de velős és nagyon vidám gálaest volt. Végigmosolyogtam.

Nyakas Krisztián 2019.01.26.

Július óta iszom a rozé fröccsöket esténként és azon töröm a fejem, hogy erre ki szoktatott rá. Világ életemben sörivó voltam, csak néha kalandoztam el a bor irányába, és ott is javarészt a rizling volt a kedvencem, aztán valahogy így maradtam nyaranta, mert friss ital a fröccs, és úgy állítom be a töménységét, ahogy épp az alkalom adja. De a rozé. Honnan jött? Persze kézenfekvő, hogy a fesztivál a bűnös, de aztán rájövök, hogy nem, mert a barátnőm, akinek ez a kedvenc itala. De nem, mégsem, mert már tavaly is. Akkor is volt fesztivál. Hoppá, meg előtte is! Nem. Már jó pár éve. Szóval végülis rávezettem magam, hogy a nyári programjaim szerves részévé vált a Rozé, Rizling és Jazz Napok. Eleinte kerülgettem, mint falu rossza a gyüttmentet. Egyszer bemegyünk, kipróbáljuk, milyen az, sztárborászok minőségi borait inni talpas pohárból, nem pedig a szomszéd bácsi (egyébként meglepően jó) rizlingjét vizespohárból. Mellé jófajta jazz-t hallgatni. Mert hát kíváncsi az ember gyereke, aztán szereti a bort is, meg a jazz-t is. És így maradtam. Világi ötlet volt ez a fesztivál, nem kellett sokat győzködnöm magam, hogy ott a helyem, s ha néha zenélhettem is rajta, az mindig ünnepnap volt.

Kísérőrendezvényként titulálták eleinte a VeszprémFest mellé, talán még mindig ez a státusza, de nekem, és szerintem nagyon sok helyi rajongónak ez már egy önálló program. Ilyen-olyan okok miatt nem mindenki látogatja a nagy koncerteket, amiket a VeszprémFest kínál, ellenben ennek a belvárosi 10 napos rendezvénynek mára komoly respektje lett. Az Óváros tér barátságos, könnyen megközelíthető és a mérete pont átlátható, a környék pedig nagyon szép. A bor, pálinka és étel kínálat minőségi és megfizethető, mert azt tapasztalom, hogy nem szálltak el az árakkal az eltelt évek alatt. A zenekarok összeválogatásában pedig érezhető, hogy a szervezők igyekeznek megfelelni a minőségi szórakoztató jazz-blues-funk zenei igényeknek, s egyúttal elhozni hozzánk a divatos, vagy éppen feltörekvő, de jó minőségű csapatokat, mindemellett nyitottak az új, a klasszikustól merőben eltérő hangzással dolgozó zenekarokra is. Napi három koncertbe, ha szűkösen is, de belefér egy kis lokálpatriotizmus (helyi zenekarok), valamint javarészt fiatal, pályájuk elején járó, de már komoly elismerésekkel rendelkező zenekarok, és egy-két, már kipróbált sztár is.

Nyakunkba vettük hát a belvárost Péter barátommal idén is, hogy képben legyünk, mi fán terem az igényes nyári szórakozás. Ismerve ugyanis a környék borfesztiváljait bátran állíthatjuk, hogy a veszprémi program verhetetlen mind megjelenésre, mind tartalomra. Persze csak habos-babos álmainkban szerepel az, hogy minden koncertet végig tudjunk hallgatni, mert a szabadságolásnál még mindig nem voltunk elég rutinosak, de a kínálatot végignézve alighanem jövőre másképp lesz ez. Voltak meghatározó szereplői a fesztiválnak, mint Koós-Hutás Áron, aki a Stereo Swing-et és az E.T. Project-et hozta, s akinek hallatán megnyugodhatunk, hogy van azért világszínvonalú trombitás utánpótlásunk; Temesi Berci, a herendi származású kiváló basszusgitáros, aki Köles Elizával és Szappanos Györggyel kiegészítve adagolta nekünk azt a fajta elegáns muzsikát, amit ő nagyon tud. A Garami Funky Stuff, United Experience, a szórakoztatás mesterei, Falusi Mariann, aki maga a soul, minden tekintetben, a Group ’N’ Swing, a hazai swing és boogie legjobbja, valamint a hölgyek, akik mostanság nagyon divatosak, nem véletlenül: Pátkai Rozina, Szőke Nikoletta, Náray Erika, Szőke Szandra, Gereben Zita, Zséda, és persze a Németh Kira, a veszprémi jazz-díva.

Külön öröm, hogy bár a nevében ez szerepel, a fesztivál nem feltétlenül ragaszkodik csak a jazz zenekarok szerepeltetéséhez. Az alternatív popot játszó Szeder ugyanúgy helyet kapott itt, ahogy a helyi Bluesberry, M.C.S. Blues Band és a fesztiválzáró Tátrai Trend, akik valamennyien bluest , vagy blues-alapú zenét játszanak.

Végigszaladtam a fellépőkön a teljesség igénye nélkül. Ki is hagytam egyik személyes kedvencemet, Karácsony Jánost, aki most éppen harmad magával játszott nálunk. Azt a fajta lendületet és lelkesedést kevés korabeli muzsikustól látom és bár szokatlan volt a fuvola-ritmushangszerek-gitár felállású kíséret a dalaihoz, a közönséget mégis megvette, mert nagyon közvetlen és nagyon hiteles.

Álltunk Péteremmel valamelyik asztalnál a fesztivál utolsó napjaiban, némi kultúrsokk, és fröccs hatása alatt, hajnali egy órakor és azon tanakodtunk, hogy vajon normális-e, hogy a korosztályunk már mind elhagyta a teret, hazament, elfáradt, mi meg még mindig jól érezzük magunkat. Jobban körülnézve tényleg addigra már csak a nálunk legalább tíz évvel fiatalabbak maradt talpon. Csóváltuk a fejünket egy darabig, de úgy döntöttünk, hogy ez így jó. Nekünk legalábbis. Jövőre sem lesz ez másként.

Nyakas Krisztián 2017-08-10

Biztosan tudom, hogy minden élmény, ami megtalál minket az életben valamilyen formában szembesít önmagunkkal, mindazzal, amit létezésünk által a világba kihelyezünk. Ez a megállapítás ebben a formában akár közhelyes is lehetne, de vannak azok a szembesülések, amelyekről muszáj beszélni, mert tanulság lehet bárki számára, aki hallgatja, elolvassa tapasztalatainkat. Muzsikusként átéltem már nem egy olyan koncertélményt, ami után nem volt kedvem napokig hangszert venni a kézbe, mert teljesen hiábavalónak éreztem minden erőfeszítést, hisz - gondoltam akkor - azt, amit megfogalmaznék, úgysem tudom olyan művészien, magasztosan interpretálni, ahogy azon a koncerten hallottam. De volt ellentétes előjelű élményem is, amikor a kiváló minőség és a mesterien megfogalmazott mondanivaló arra ösztökélt, hogy azonnal hazamenjek gyakorolni, mert ez nekem is menni fog. Hogy miért írom le mindezt? Hiszen ezek olyan személyes élmények, amelyek igazán azok számára érthető, akik hasonlóan gyakorló zenészek, és ismerik a muzsikálás adta összes érzelmi élményt. Azon túl, hogy ezen a három egymást követő estén kaptam egy, az eddigiektől merőben eltérő muzsikusi élményt, van egy igen fontos hozadéka annak, hogy létezik és fáradhatatlanul koncertezik Lajkó Félix. Megtestesíti azt az ősi emberi attitűdöt, amit én tudatos természetességnek hívok. Ez manapság már olyan ritka jelenség, mint a fehér holló. Annak, aki ismeri és érti az ilyen típusú embereket, teljesen természetesnek hat, hiszen ez lenne a normális. Megnéztem egy-két riportot Félixszel és fogtam a fejem folyamatosan. A riporterek ugyanis a XXI. századi normák és elvárások szerint kérdeztek egy olyan embert, akinek az élet maga kortalan, egynemű és a maga természetes valójában őszinte. Mint önmaga. Semmi manír, semmi póz, smink, púder, vagy bármi, amivel másnak, szebbnek, jobbnak akar tűnni, mint amilyen. Nem szívesen rántom le a világgá kürtölt géniuszról a leplet, de Lajkó Félix az én szememben nem zseni, hanem AZ ember, aki felmérte, megértette, hogy mi az ő önkifejező nyelve és azóta ezen a nyelven beszél. És nem érdekli semmi más. Mesél, alkot, és - na jó - meg is mutatja a közönségnek. A színpaddal és az egyéniségével együttjáró felhajtást nagyduzzogva elviseli, mint járulékos nehézséget (panem et circenses...), de egyébként meg zenél. És pont. És pont semmi más nem érdekli. És milyen érdekes, hogy mivel számára ez egy egyhegyűen koncentrált tevékenység, kellően zseniálisan csinálja! Szóval azon túl, kedves olvasóm, hogy az én személyes zenészi tanulságom ebből a három koncertből az, hogy egyszerűen nem érdemes máshogy hozzányúlni a zenéhez, mint nyelvhez, a laikus Lajkó-hallgatónak az lehet a mindenen átható tanulsága, hogy élni sem érdemes másképp, mint így. Őszintén, manír-mentesen, és azzal foglalkozva, amihez értünk. Nagyon egyszerűen hangzik ez, de végtelenül nehéz megvalósítani, ha erőből akarjuk. Csak úgy érdemes, ahogy ő teszi.

A koncertekről? Nem szeretnék hosszas elemzésbe bonyolódni. Impresszióim vannak bőven.

A Volosi Banddel megmutatta, milyen jó csapatjátékos is tud lenni valójában. Mondjuk nagyon szeret velük játszani, ami érthető is. Egy igazi összeforrott banda a Volosi, láthatóan mindent lekísérnek gond nélkül és az a bizonyos sokat emlegetett Kelet-európaiság is összeköti őket. Ugyanolyan etno-gyökerű, de valójában stílustalan (divatosan világzenének hívott) ösztönzenét játszanak külön-külön is, mint együtt. Bárhonnét közelíti meg az ember ezt a muzsikát, és bárhol csatlakozik be, az a benyomása, hogy madarak ezrei repkednek a feje fölött, beledalolva a végtelen világba. (Annak ellenére érvényesült mindez, hogy ennek a koncertnek is a szabad ég alatt lett volna a helye, de akkor a közönség elázott volna).

Jojo Mayer, a hasonóan introvertált különc hangszervirtuóz szintén nagyon jó partnere volt Félixnek a második napon. A drum 'n' bass és a jazz világa felől közelítő kíséret, amit Félix sokszor géppuskatempójú játéka alá kevert, adott egy érdekesen modern ízt a koncertnek. Ahogy Volosi adott egy klasszikus keretet Félix játékának, úgy Mayer inkább dobálta alá a dinamitot, aminek köszönhetően kaptunk egy nagyon energikus improvizációfolyamot. Akik ennyire mesterei a hangszerüknek, azoknak már nem is igen kell megírni bármit színpadralépés előtt. Hiszen a zenének alapvetően erről kell(ene) szólnia. Megfogom a hangszert és játszom. Ami jön belőlem. És aznap este ott ez megtörtént.

Végül a szólóest. Ahol a szólista igazán el tudja engedni magát. Nincs megosztott figyelem, csak a zenész és a hangszere. Ideális állapot ahhoz, hogy valami megismételhetetlen szülessen. Egy olyan élmény, amiből nincs több. Ezer koncert után sem születik még egy olyan. Azt gondolom, hogy ami felfogható és befogadható, azt ott aznap este eljátszotta citerán és hegedűn.

Végezetül még egy gondolatot megosztok önökkel, amit azért érzek fontosnak, mert Lajkó Félix igazán megérdemli azt, hogy olyan fülekhez jusson el a zenéje, akik igazán érdeklődően és nyitottan hallgatják. Őt ugyanis nem érdemes háttérzeneként hallgatni. Megkockáztatom, hogy autóban vezetve sem érdemes. Szánjanak rá időt. Az a legjobb, ha van egy nagyképernyős tévéjük otthon, ami képes internetvételre. Kapcsolják be a népszerű videomegosztó site-ot, keressenek rá bármelyik koncertjére és ne csináljanak semmit, csak a zenét hallgassák. Megéri. Kielemezhetetlen 3 koncert volt. Pontosabban bűn lenne elemezni. Régen volt ilyen szabad zenei élményben részem.

Nyakas Krisztián 2018.08.14.

Régi stúdiófelvételek hallgatásával töltöttem az időt aznap, s így utólag azt gondolom, hogy nem is nagyon szerezhettem volna magamnak nagyobb örömet azzal, hogy utána a koncertre is elmentem. Visszaidézve mindazt, amilyen kép bennem élt Tom Jones-ról, súlyosbítva a régimódi, negédes hangzással, ami a hatvanas években egy szóló művész számára alapvetés volt, egyetlen érv lebegett a szemem előtt: a hangja. Ezerévente születik ilyen átütő erejű bariton, akinek hallatán még egy Pussycat-et is lazán meg tudok bocsátani jobb napjaimban, ha mellé elénekel gyorsan egy John Lee Hooker dalt – gondolhattam volna bátran, és így legyen lottó ötösöm. Egyik döbbenetből estem a másikba, mint rutintalan hősszerelmes az útjába kerülő széplányokba; és mint ahogy pár éve Katie Melua, most Tom Jones nyűgözött le, mert olyan hangszereléssel hozta el a dalait, aminek hatására minden korábbi giccset azonnali jelleggel elfeledtem.

Már az gyanús volt, hogy miért a Pribojszki Mátyás Band a felhergelő zenekar.

Általánosan elfogadott tévhit, hogy előzenekarnak lenni hálátlan feladat. Legfeljebb akkor, ha a management kissé eltájolva betolná a PASO-t a Metallica elé, de szerencsére ekkora tévedés nem szokott előfordulni, legfeljebb túl sokáig hagyják játszani az előzenekart, és a sztár túl sokáig váratja a nagyérdeműt. Mert ilyen azért van. De óriási szerencsénkre a VeszprémFest-en ilyen aznap este nem történt meg. Mivel volt szerencsém előzenélni világsztárnak, elmondhatom, hogy felemelő és megtisztelő érzés. Pláne, ha még némi érdeklődést is mutat az amúgy nyilván sokat látott-hallott előadó a helyi kisember lelkesedése iránt. Bizton állíthatom, hogy Pribojszki Matyi aznap este óta míg él, osztani fogja a véleményemet. Matyiék tehát éltek a lehetőséggel, hozták a legjobb formájukat, maximálisan kihasználták a rendelkezésükre álló időt és teret, és úgy zúztak, hogy senkinek nem jutott eszébe az orruk előtt a jegyét lóbálni, hogy „nemerrejöttünk, hé!”

Rövid és flott átszerelés után megkaptam magamnak az első döbbenetet. Egy fehér tuba a színpadon. Vonósok nincsenek. Eddig jó. A színpadkép alapján egy klasszikus rhythm and blues felállás is lehet – reménykedtem halkan. Majd feljött az első két muzsikus, és dob – gitár felállással elkezdték tolni a Burning Hell-t. (John Lee Hooker – lottóötös – miértnemjátszom…) Kemény volt, de laza, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon. A fények, a színpad mögötti ledfalon vetített videók, a hangzás mind egy pillanat alatt olyan hangulatot teremtettek, ami nagyon kedvemre valóvá tette ezt a show-t, pedig az MC még meg sem érkezett.

Nem tudom, másnál hogy van ez, de az igazán nagyok, ha megérkeznek a színpadra, abban a pillanatban azt érzem, hogy a mellkasomban megemelkedik valami. Hogy ez a vérnyomásom, vagy egy emelkedettebb energiaszint, sosem gondolkodtam róla, de ritka jelenség, mint Tom Jones koncerten a tuba, s most, hogy mindkettőből kijutott, már mindenkinek elkezdtem magamban hálálkodni, hogy itt lehetek. És megérkezett „Az Öreg” - ha lehetek ilyen blaszfém. Bátorkodom, mert ez a titulus nálam mindannak a negyven albumnak, rengeteg filmszerepnek, Grammy-díjnak és számos világslágernek szól, ami ugyan engem nem hatott meg eddig az estig, de mindenképp tiszteletet parancsoló és ez az este számomra koronának számított ezen az életpályán.

Hát igen. Ritkán érzek olyat, hogy az önkívületi üvöltésen kívül mást is kapok a nézőtéren, amikor végre megjelenik a várva várt Ő. Most éreztem. Ahogy elkezdte énekelni a blues-t, az felért egy robbanással, a tűz pedig kitartott a koncert végéig. A God’s Gonna Cut You Down alatt már lehetett sejteni, hogy erről a shuffle-ös-rhythm’n’blues-os vonalról nem fog letérni, aminél kellemesebb meglepetést elképzelni sem tudtam volna akkor. Ezt a gospel átiratot egyébként egy másik óriásnak, Elvis Presley-nek dedikálta, aki maga is énekelte ezt a dalt, s akivel jó barátságot ápoltak közös Las Vegas-i szenvedélyük kapcsán. Ekkor még mindig csak hárman játszottak mögötte, majd a Mama Told Me Not To Come-ra jöttek fel mindannyian. Két billentyűs, két gitáros, fúvósok, vokalisták; olyan hangszerelést kaptunk, amire csak a legnagyobb blues zenekaroknál van esély.

A Didn’t It Rain – egy kiváló country-blues -, és a Lord Help döngölős blues-a után ismét egy gospel, ezúttal country-ba burkolva, a Did Trouble Me. Nem akarnék előre rohanni az időben, de mindezek annyira tökéletesen szóltak köszönhetően a kiváló hangszerelésnek és a helyi technikának, hogy ha tehetném minden olvasót terápiás céllal beutalnék egy Tom Jones koncertre. Receptre írnám fel minden depressziósnak a gyógyszeripar bánatára és a blues zenészek nagy örömére.

(Már a koncert elején elkezdtem jegyzetelni, mert azt gondoltam, hogy lesznek olyan apróságok, amik majd úgysem jutnak az eszembe később, a setlist pedig már a buli végén sincs meg fejben. Közben meg azon vigyorogtam, hogy pont ezen a koncerten írogatok, ami vélhetően az év bulija lesz nekem, ahelyett, hogy csak élvezném egyszerűen a zenét, de azzal vigasztaltam magam, hogy a felírt információ érték, jól jön ez még később. Aha… A setlist a neten megtalálható,és mellette vannak a dalok linkjei is. Legalább ellenőrizni tudom, ez is valami.)

És akkor jött a második bomba, a Sexbomb. Nagyon finom intróval kezdték, aztán amikor beszállt a zenekar sem hazudtolták meg a koncert stílusát, egy swing-blues-zal kísérték le a dalt, én meg mást sem tudtam írni mindegyik után megjegyzésül, hogy dögös, ez is nagyon dögös, oltári dögös…halál unalmas volt visszaolvasni reggel a telefonba pötyögött összevisszaságot.

Pihenésképpen sztorizott kicsit a múltjából, a közvetlensége, humora lendületben tartotta végig a koncertet, és az életkora is csak lexikális adat volt. Kiválóan kommunikált a közönséggel és a zenekarral egyaránt. Take my love – egy igazi boogie, majd megint egy csavar: a Delilah-t akár a Trainspotting című filmbe is beilleszthették volna betétdalnak, ahogy itt megszólalt. Még csak a koncert közepénél jártunk, de a meglepetések nem fogytak el. Soul Of a Man- mintha Tom Waits szellemét idézné meg, a Tower of Song – Leonard Cohen-nek állítva gyönyörű emléket. A Green, Green Grass-al ismét egy tökéletes country-t varázsolt nekünk, majd jött végre a dal, amire annyira vártam. A jeges verejték csorgott a hátamon a gondolattól, hogy a Cicamicát miképp fogom végighallgatni, de amit hangszerelésben kaptam, az minden biztosítékot kivert az agyamban. Előkerült a fehér tuba, mellé egy akusztikus gitár és egy harmonika. Humorból, ötletből, öniróniából csillagos ötös. Állítóm, hogy már ő is halálosan unta a Pussycat-et, és kitalálta ezt a zseniális megoldást rosszullét ellen. Ezen a ponton végleg megadtam magam Tom Jones-nak.

Innentől történhet bármi. Jött is az It’s Not Unusual latinban, zseniálisan, majd a You Can Leave Your Hat On a 9 és fél hét-ből (idézem a jegyzetemet: Baaaaaaaaaaa…!!!!!!!!!), az If I Only Knew, amiben megmutatta,hogy ő tulajdonképpen óriási rapper is, és végezetül az I Wish You Would lendülete elsodort minden, még talpon lévő rajongót (ami némi képzavar, mivel ülésre voltunk kényszerítve).

A ráadással olyan funk-os csókot kaptunk búcsúzóul a homlokunkra, hogy semmiképp se tudjunk nyugodtan elaludni, majd a Kiss után jött utolsó előtti pillanatként Pribojszki Mátyás közös játéka Tom Jones-szal és zenekarával, ahol még egy kör szólóra is kapott lehetőséget. Meg is hálálta játékával rendesen, öröm volt hallgatni. Ez volt a Strange Things Happening Every Day, mely mintha a ’50-es évek Amerikájából szólt volna nekünk. Őrület.

Persze nem lett volna kerek az este, ha nem csempészett volna még a közös meghajlásba is valami viccet. A Those Were The Days acapella, a közönséget megénekeltetve vetett véget a szeánsznak, majd utunkra bocsátott minket hímes szavakkal. Rég szórakoztam ilyen jól. Elegáns volt és dögös.

Jövök máskor is.

Nyakas Krisztián 2017-08-10